Az élet igenlése, a létezés eufóriája

Három nő eldumálgat olyan apróságokról, mint az öregedés, az elmúlás, a szerelem, a testi-szellemi állapot, néha táncolnak is benne, a negyedik meg felveszi.

Hegyi Zoltán
2020. 02. 03. 10:00
Fahidi va; Cuhorka Emese
Budapest, 2015. oktber 13. Fahidi va 90 ves Auschwitz-Birkenau-tll (httal) s Cuhorka Emese tncosn a Tnet Egyttes Svirg - avagy a ltezs eufrija cm eladsnak prbjn a budapesti Vgsznhz Hzi Sznpadn 2015. oktber 12-n. MTI Fot: Balogh Zoltn Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A harmincegyedik trieszti filmfesztivál dokumentumfilmes versenyét Szabó Réka alkotása, A létezés eufóriája nyerte. Egy diadalmenet újabb állomása ez Locarno (a kritikusok díja) és Szarajevó (emberi jogok díja) után. A film egyszerre megrendítő és felemelő. A nézőben pedig óhatatlanul felmerül egy korántsem szokványos kérdés. El lehet-e táncolni a holo­kausztot? A válasz immár egyértelmű: igen. De van még kérdés, persze. Fel lehet-e fogni a XX. századot, amikor (megállapíthatjuk) majdnem mindenkinek elment a maradék józan esze? És ha valaki felfogta, sőt a lehető legdurvább módon megtörtént vele, akkor micsoda lélek az, amelyikből dől az életöröm, az élet igenlése, a létezés eufóriája?

Nagy. Mindennapi nyafogásaink közepette talán nem is értjük, mekkora. Fahidi Éváról akkor hallottam először, amikor megjelent A dolgok lelke című könyve. Nyolcvanéves volt akkor. Hatvan éven át dolgozott benne a mű. Nem volt még tizenkilenc, amikor bevagonírozták Debrecenben és elvitték Auschwitzba. Idén lesz kilencvenöt. Negyvenkilenc rokonát ölték meg a táborban. Na, ennyit a számokról, lehet rakosgatni őket. Egy nappal Auschwitz felszabadítása előtt megszökött egy halálmenetből. Illetve annyira elfáradt, hogy nem bírta tovább, és leült egy hídnál. Ottfelejtették. Néhány éve már nem „csupán” író és túlélő, de táncos is. Szabó Rékának ugyanis az az ötlete támadt, hogy felkéri, ugyan táncolja már el az életét egy nála csekély hatvan esztendővel fiatalabb táncművésszel, Cuhorka Emesével. Ebből lett a Sóvirág című darab. Ugyanakkor szerencsére Szabó Rékának még az az ötlete is támadt, hogy egy werkfilmben rögzíti a próbafolyamatot, és ebből lett A létezés eufóriája. Ami nem egy holokausztfilm a sok közül, inkább a bölcs életszemlélet, szemlélődés filmje. És mint ilyen, néha kíméletlenül humoros is. És tulajdonképpen végtelenül egyszerű.

Három nő eldumálgat olyan apróságokról, mint az öregedés, az elmúlás, a szerelem, a testi-szellemi állapot, néha táncolnak is benne, a negyedik meg felveszi. Hogy őt se felejtsük ki, Kovács Claudiának hívják, és a fényképezés és leképezés rendkívül impulzív. Egy némiképp váratlan fordulattal Hamvas jut eszembe és A magyar Hüperion, ideírom tehát.

„A pillanat részegsége a legmagasabb. Álltál már az erdőben a fák lombján átszűrődő remegő fényfolt előtt? Akkor tudod, mi a pillanat. Láttad már séta közben a gyalogutat elveszni a fák között? Nincs bennem semmi bosszú és irigység, és nem kívánok semmiféle elégtételt. Nem érzem magam megrövidítve. Csak az előzi meg önmagát, aki hiányt érez és elégtételre éhes. De azzal, hogy megelőzi önmagát, elvéti a legnagyobbat, a jelent, azt, hogy vagyok. Nincsenek céljaim, s ezért a jövő nem érdekel. A világ van, és én vagyok. Nem elég? Minden előre vetülő képzelet megrontja az időt, amelyik elkövetkezik, s amikor elérkezik hozzám, már félig üres, tegnap kimostam belőle az aranyat. Így kapom az életet a maga tisztaságában. Ennél többre nem viheti senki.”

Nos, így kéne valahogy. Szabó Réka filmje gyógyhatású készítmény, magas lépcsőfok, kihagyhatatlan. Fahidi Éva pedig igazi átadó. A végén érdemes egy kicsit elidőzni az arcokon. Másként megyünk, mint ahogy bejöttünk. A rövidfilmek kategóriájában egy belarusz film lett a győztes, a címe A boldogság tengere, írta és rendezte Alekszej Palujan. Aki úgy nyilatkozott, hogy számára ez egy nagyon személyes mozi, tekintve, hogy a főszereplő kislány, Jasja karaktere az édesapja történetén alapul, aki hétéves volt, amikor meghalt az édesanyja, és az apja internátusba küldte. Ami aztán természetesen meghatározta a gyerekkorát és tabutémát jelentett egész életében. Hozzátette még, hogy számára is égető kérdés, hogy vajon miért engedik el így a szülők a gyerekeiket, és megpróbálta filmes eszközökkel bemutatni a jelenséget.

Nos, ez maradéktalanul sikerült, és a kulcsszó itt is az, hogy másként. Kicsit másként, mint ahogyan ezzel a sajnos szinte megszokott témával általában találkozunk a vásznon. A történetben egymást követik a gyors csavarok, a karakterek árnyaltak, és bár sehol egy gonosz mostoha vagy egy bántalmazó tornatanár, az egész pont olyan nyomasztó, hogy elérjen a szívünkig. A gyerekszereplők remekelnek, a sztori az idő rövidségének megfelelően feszes, a képek kifejezőek. A gyerekek egymás közti dialógusai szikáran kopognak, akár a pingponglabda, ami nagy kincs odabent, egy komplett, banánból és narancsból álló gyümölcsfejadagba kerül darabja, de megéri, mert az asztalitenisz (forgó, hogy mindenki odaférjen) a legmenőbb szabadidős elfoglaltság a cigizés mellett. A labda vigasztalan, monoton hangja a kilépő és az a kép, ahogyan egy ütő elkészül a helyszínen.

Mert játszani azért kell. Akkor is, ha bent felejtik az ember gyerekét.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.