Az emberiség képtelen a józan belátásra

Magyarázatra sem szorul, hogy a globális kihívások globális megoldásokért kiáltanak. Ám ezek helyett egyelőre szinte kizárólag csak a globális hatalmi törekvéseket észleljük.

Egyszer csak feltűnik a Föld légkörében egy addig ismeretlen, azonosíthatatlan repülő tárgy, nevezhetjük akár ufónak is, vagy szimplán csak űrhajónak. A Fehér Házban, a Kremlben és Csongnanhajban egyaránt megdöbbenéssel észlelik az objektumot, s rögvest kölcsönösen egymást gyanúsítják és vakmerő légitámadást sejtenek a jelenség mögött.

Ám mire bármelyik birodalmi központban kiadnák a parancsot az elhárító védelmi rendszer aktivizálására, az űrhajó már landol a Földön. Az első kérdés mindjárt az, vajon hol: Washingtonban, Moszkvában vagy Pekingben? Ki tudja? Hajlunk arra, ha ez 2019-ben történik, akkor az Egyesült Államokban, de lehet, hogy a Szahara egyik dűnéjén vagy akár a Csendes-óceán háborítatlan vizein. A földönkívüliekről – avagy barátságosabban látogatóknak nevezve őket – bátran feltételezhetjük, hogy ha ők már megfejtették a galaxisokon átívelő utazás rejtélyét, akkor nem okozhat gondot nekik, hogy biztonságban Földünk bármely pontján kikössenek.

Hitünkből fakadóan azt is feltételezhetjük róluk, a világmindenség egy és örök Istene őket is saját képmására teremtette, tehát emberszabású lények, csak nálunk okosabbak, intelligensebbek, ezért úgy érkeznek, hogy már értik, beszélik nyelveinket, tisztában vannak földi létünk előnyei­vel és hátrányaival, szépségeivel és igazságtalanságaival. Tételezzük fel továbbá róluk, hogy jó szándékkal jönnek, mert ha gonoszak lennének, akár el is pusztíthatnák a Földet anélkül, hogy tudomást vennének rólunk. Szóval azért jönnek, hogy kapcsolatba kerüljenek velünk, ezért tárgyalni szeretnének. De kivel?

Ez persze csak sci-fi, de az utóbbi kérdéssel ráirányíthatjuk a figyelmet korunk egyik problémájára.

Rossz tapasztalataink miatt érthetően zsigerileg óvakodunk a nemzetek feletti kormányzás víziójától, miközben feszítő ellenmondásként földi létünk fenntarthatóságát ma már elsősorban globális kihívások fenyegetik.

Klímaváltozás, túlnépesedés, környezetszennyezés, energiaellátás, fogyatkozó édesvízi készletek, a biológiai fajok felgyorsuló kihalása – csupán néhány a legismertebbek közül, amelyek mellett felsorakoztathatjuk az emberiséget közvetlenül érintő modern népbetegségeket (elhízás, depresszió, rák).

Magyarázatra sem szorul, hogy a globális kihívások globális megoldásokért kiáltanak. Ám ezek helyett egyelőre szinte kizárólag a globális hatalmi törekvéseket észleljük. Az emberiség valamiért képtelen a józan belátásra.

Pedig közös történelmünk igenis együttműködésre serkent. Az ősközösségi társadalmakban a szomszédos törzsek estek egymásnak a legelő, a folyó- vagy állóvíz, a magaslat birtoklásáért, mígnem a közös érdek megtanította őket együtt gondolkozni és cselekedni. Aztán a városállamok tépték egymást, majd a kis királyságok, fejedelemségek.

Közismert példája a rokon népek végül elkerülhetetlen szövetkezésének az olasz vagy a német egység megteremtése, hiszen a kis fejedelemségek egyenként életképtelenné váltak a megszülető modern nemzetállamok között. Idővel és egyre gyorsuló tempóban rendre tovább kell lépni.

Az európai nemzetek tragédiá­ja, hogy a fasizmus, illetve a kommunizmus kárán tanulva kényszerültek meglelni a helyes irányt. Ideig-óráig.

A Montánunióból terebélyesedő Európai Unió napjaink keserű tanulságaként saját nemzetei ellen fordult, de ezért ne Konrad Adenauert, Robert Schumant és tiszta szívű kortársaikat, a nem csupán megálmodott ideát, hanem a létrehozott szövetségi rendszert kárhoztassuk.

Ma, amikor nemhogy nyolcvan, de akár egy nap alatt körbeutazhatjuk a Földet, az információ pedig a világhálón lényegében a fény sebességével áramlik, elkerülhetetlen, hogy legyen világméretű koordináció. Keserű tapasztalat, hogy ezt a küldetést az ENSZ képtelen betölteni, a világ vezető hatalmai pedig nem az egész emberiség, hanem saját önző érdekeik alapján kívánnak kormányozni. Úgy is, hogy egynemű masszává gyúrnák össze a rasszokat és nemzeteket, pedig miként a fajoké, úgy a népek sokszínűsége is gazdagítja bolygónkat.

Bár a földönkívüliek konkrét javaslatokkal érkeznek, amelyek nemcsak Földünk problémáira jelentenének megoldást, hanem az univerzum valamennyi lakója profitálna belőlük, ám tartok tőle, mégsem jutnánk semmire. A világ hatalmai ugyanis képtelenek lennének a kompromisszumra, már azon hajbakapnának s megpróbálnák kijátszani egymást, hogy ki tárgyaljon az idegenekkel. A nálunk okosabb, intelligensebb lények idővel megunnák a marakodást, és távoznának.

Mi pedig itt maradnánk sóvárogva egy újabb elszalasztott lehetőség fájdalmas emlékével. A világ hatalmai idővel elkezdenének felelősök után kutatni, s egymásnak ugranának. Talán éppen a „végső harc” jegyében. A földönkívüliek legyintenének egy távoli galaxisból: a Föld lakói menthetetlenek, a maguk kárán sem képesek tanulni.