Az önkény a szép szavakkal kezdődik

Nehéz szó nélkül hagyni azt a komédiát, mely az Európai Parlament ülésein sorozatosan ölt testet.

W.-Nemessuri Zoltán
2020. 12. 22. 8:00
null
Fotó: Bach Máté
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Első tétel: senki sem felelős elődei gaztetteiért (a jókat sem sajátíthatja ki). Második tétel: egyetlen ország sem felelős azért a politikáért, melyet vezetői évszázadokkal vagy évtizedekkel korábban folytattak. Akkor sem, ha – legyen az rabszolgatartó, bolsevik-kommunista vagy náci – államaik pusztulásával és tízmilliók halálával járt. Harmadik tétel: az idő múlik, a történelmi áthallások és beidegződések nem igazán.

Így van ez a birodalmi hagyománnyal és gondolkodásmóddal, melyektől Európa a római impérium, a Német-római Császárság és az újkori gyarmatosítás óta sem képes megszabadulni. Annak ellenére, hogy a leghosszabb életűek működése is hódító háborúkkal, fosztogatással, súlyos gazdasági-kulturális visszaeséssel, végül összeomlással járt. Vérben fogantak és vérben bomlottak föl. Maradandó értéket a nemzetállamok produkáltak, beleértve kicsiket és nagyokat egyaránt. A Firenzei Nagyhercegség, a Velencei Köztársaság, a pápai állam, Franciaország, Anglia, Írország, holland Németalföld, Lengyelország vagy épp Magyarország akkor is saját kultúrát építgettek, amikor puszta fönnmaradásukért kellett küzdeniük. Hatottak egymásra, de jellegzetességeiket nem vesztették el.

Más az észszerű együttműködés, megint más a politikai-gazdasági kényszer. A megszülető-vajúdó-fölbomló birodalmak tanulságai azért válnak újra és újra időszerűvé, mert túl sokan vannak, akik a közelmúltból sem képesek okulni.

Egy ideje az Európai Unió számos vezetője és hangadója olyan totális egységet próbál kierőszakolni, melynek egyetlen feltétele sem áll fönn. Különböző nyelvek, eltérő gazdasági fejlettség, földrajzi adottság, mentalitás, történelmi-kulturális szokások és hagyományok mind olyan tényezők, melyek meghaladásától a kontinens távol áll. Ehhez képest a politikai színpad jó részét álságos jogi és nagyon is valóságos pénzügyi zsarolás, kisszerű alkuk, ciklusról ciklusra vergődő törpepártok, képzetlen figurák népesítik be. Mit nekik brexit, mit a világjárvány, a dél-euró­pai országok katasztrofális eladósodása meg az ellenőrizetlen migráció? Nekik egy Deutsch Tamás nevű magyar EP-képviselővel van bajuk. Pontosabban azzal, hogy kollégája, Manfred Weber egy megjegyzését a Gestapo és az ÁVO érveléséhez hasonlította. A felháborodás szószólója, Othmar Karas osztrák EPP-alelnök – nem mellesleg kilenc van belőlük – egy hitszónok hevületével, netán egy néptanító fölemelt mutatóujjával szorgalmazza: ki a néppártból a renitenssel! Hiába a bocsánatkérés a nem túl szerencsés hasonlat miatt, a játszma a néppárti elnökség kompromisszumos döntése nyomán láthatóan nem ért véget.

Karas szülőhazája birodalmi hagyományban éppen nem szűkölködik. Időszerűségét némely politikus lázálmaiban máig sem vesztette el, csak épp kiterjed egész Európára. Ausztriában a második világháború súlyos tanulságai ellenére a Németországgal egyesülést százezrek szorgalmazzák. 1919-ben a szociáldemokrata Renner-kormány kommunista hatalomátvételtől rettegett, és attól, hogy – akár Magyarországon – a szovjet befolyás kiterjed Ausztriára is. Ehhez képest a Tanácskormány bukása után siettek a menekülő magyar bolsevik vezetőket befogadni. (A „vörös Bécs” – néppárti–zöld koalíciós kormány ide vagy oda – azóta sem túl meglepő.)

Adolf Hitler bécsi bevonulását másfél millióan ünnepelték. A harcoló német Wehrmacht parancsnokaitól eltekintve a náci erőszakszervezetekhez nem kevés osztrák csatlakozott. Köztük a zsidók deportálásának legfőbb felelőse, Adolf Eichmann; Ernst Kaltenbrunner SS-tábornok, a Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) vezetője; nem utolsósorban Arthur Seyss-Inquart, a holland zsidók elhurcolását és százezrek kényszermunkáját szervező helytartó.

Karas úrnak tehát – merőben más előjellel, de – van hová visszanyúlnia. Országának szerencsére nem kellett az ÁVO rémuralmát megtapasztalnia, de a jóember hiányos történelmi ismeretei ellenére tudhatná: mind a fegyveres, mind a fegyvertelen önkény csodás víziókkal és szép szavakkal kezdődik.

Sajátos, hogy esetünkben Deutsch végleges kiátkozását épp a német néppárti frakció fogta vissza. Vezetője, Mandfred Weber hol így, hol úgy nyilatkozik, többek közt: „A nacionalizmus Európában ismét kísértő szelleme a fő ellenfél.” Továbbá: „A nemzetállamok csak az egyesült Európában lehetnek erősek.” Legutóbb nemes egyszerűséggel pirított Boris Johnson brit kormányfőre: „A mai világban nincs nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem.”

Így készül fából a vaskarika.

Eltekintve az áthallástól – akár a Német-római Császárság, akár a náci Harmadik Birodalom esetében –, Weber úr annak a Nagy-Britanniának üzen, mely évszázadokon át egy valódi, több földrészre kiterjedő birodalmat hozott létre, megteremtve – többek közt – az angol nyelv világuralmát. Ma viszont kilép egy épülgető birodalomból. A jóember és elvbarátai valamiféle képzelt Európa nevében ágálnak, mely nem csak földrajzi fogalom. Célja sokkal inkább a pőre gazdasági érdekérvényesítés, jogi bűvészkedéssel a kommunizmus fél évszázados rémuralmát elszenvedett országok megregulázása, a nemzeti kultúrák elsorvasztása és deviáns kisebbségeknek az óriási többséggel összeugrasztása, szokás szerint a „szebb jövő” nevében.

Hol van már az EU összehangoltan versengő sokszínűsége és eredeti, valóban demokratikus célja, a szubszidiaritás, mely a döntéseket a polgárokhoz legközelebb eső szintjén óhajtja meghozni? Helyette senki által meg nem választott „civil szervezetek” létrehozását ösztönzi és pénzeli, hogy a neki nem tetsző kormányokat destabilizálja. A Soros-jelenség csak a jéghegy csúcsa. Az úgynevezett mélyállam mind a tengeren túl, mind Európában akkora erőforrásokat állít csatasorba, mellyel a küzdelmet a (ma még önálló) országok valóban üggyel-bajjal veszik föl. Szabad sajtóról, ügyészségről, bíróságról stb. papolnak ott, ahol egyik is, másik is a tőketulajdonosoktól meg az aktuális politikai erőviszonyoktól függ. A nép kegye változó, a pénzzel, főképp a sok pénzzel aládúcolt érdeké nem. A választásokat világszerte inkább a tömegmédia befolyásolja, semmint a valóság. A nagytőke pórázán rángatott fősodratú hírközlés nem a fölismert és megtapasztalt nemzeti célokat meg az okos nemzetközi együttműködést szorgalmazza, hanem a nagyok érdekét a kicsik és még kisebbek ellen. Vagyis az évezredes harc felújítását a lelkekért és az erőforrások meg a javak aránytalan elosztásáért.

A független Magyarország a kora Árpád-kor óta hódító háborúkat nem indított, dinasztikus küzdelmekben nem vett részt. Csupán védekezett, hogy megtartsa, amit egy évezreden át építgetett. Könyves Kálmán király kilencszáz éve hozta létre a közel ugyanannyi időn át a két fél önkéntes elhatározása alapján működő magyar–horvát perszonáluniót. Károly Róbert király 1335-ben azért szervezte a visegrádi királytalálkozót, hogy a cseh–lengyel ellenségeskedés megszűnjön, s hogy a három ország közt gyümölcsöző együttműködést hozzon létre. Históriánkból kiindulva ezért (is) visszatetsző, ha azok oktatnak minket jogállamiságból, akiknek iskolai tananyaga, közvetlen felmenőik élménye és dicsőí­tett múltja a hódításban és birodalmakban gyökerezik.

Többek közt ez a Deutsch-ügy szembeötlő tanulsága.

Nem óhajtok sem a történelem, sem a magyar EP-képviselő prókátora lenni. Nem szorulnak rám. De nehéz szó nélkül hagyni azt a komédiát, mely az Európai Parlament ülésein sorozatosan, legutóbb a néppárti frakció felemás határozatában ölt testet.

A szerző író

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.