Győzelem a halál felett

Az igazi nagyság nem az ország méretében lakozik, hanem a feledés visszautasításában.

Horváth József György
2020. 06. 08. 8:00
null
Forrás: Orbán Viktor fb
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Van egy régi anekdota a rendíthetetlen zászló­vivőről, aki valamikor a trianoni békeszerződés utáni években elhatározta, hogy körbeutazza a diktátum előtti Magyarországot, hogy mindent és mindenkit hátrahagyva gyalog járja be a történelmi határokat. Vállalkozása veszélyesnek ígérkezett, hiszen batyujára nemzeti színű kokárdát tűzött, vállára pedig zászlórúdként tölgyfavesszőt támasztott, melynek végén ott lobogott a magyar trikolór. Utazása során sokszor szöknie, bujkálnia kellett. Míg a magyarok étellel és vízzel kínálták, és kopott bakancsa helyett újat adtak neki, addig mások kinevették, átkozták, kővel dobálták, megverték és kirabolták. De ő csak ment tovább, büszkén a magasba tartva a magyar zászlót. Mikor évek múltán visszatért a falujába, sokan kérdezték utazásairól, de ő mindig csak ennyit felelt: „Láttam hazám teljes fenségében, végre újra otthon érzem magam. Hiszen sosem mentem el, csak hazatértem.”

Száz éve írták alá a nemzetünkre tragédiát hozó trianoni szerződést. Mégis, ebből a száz évből minden egyes esztendő győzelem volt a magyarok számára. Győzelem a halál felett. Hiszen itt vagyunk ma is, megmaradtunk. A kishitűség és a modern ember lemondó, depresszív pesszimizmusa azonban mindig is mérgezte a jóérzést. Sokan ahelyett, hogy példát vennének, csak nyűgként tekintenek az ilyen jelentőségű évfordulókra. Akadnak olyan magyarok, akiket a mai napig irritál a Trianonra való emlékezés. Valaki csak kedvtelésből vagy kényességből dacol, ágál a nemzetet összefogó szimbólumok ellen, mások pedig csak egyszerűen nem értik, képtelenek felfogni a történelem súlyát. Megint mások ádáz nacionalista fenyegetést látnak a trianoni emlékezetben.

Vannak, akik felteszik a kérdést, hogy mégis mi szükség emlékezni? Miért nem lépünk túl ezen, miért nem engedjük el? Miért ragaszkodunk ennyire ehhez a tragikus évszámhoz? Sokan csak nevetnek, mikor meghallják, hogy vannak, akiknek a mai napig sokat jelent Nagy-Magyarország szimbóluma. Mások síró nosztalgiázásról, permanens kesergésről, revansizmusról, területi követelésekről, félelmetes revizionizmusról beszélnek június 4. kapcsán. Vannak, akik szerint Trianont nyugodtan el lehet felejteni, hiszen szerintük az „EU által országunk sokkal nagyobbá vált, mint Trianon előtt volt”.

Száz év után viszont pont itt az ideje, hogy végre tisztába tegyük, mi is valójában Trianon emlékezete.

Érdekes dolog a nosztalgia, hiszen jelentésé­ben hordoz egy régi sebtől való kínzó fájdalmat. Trianon valóban régi seb, de nemcsak a magyar nemzet lelkén, hanem a világtörténelem és a mindenekfelett álló igazság testén is. Ezt a sebet az elmúlt tíz évben közjogi nemzetegyesítéssel gyógyította a magyar nemzet. Ennek köszönhetően mondhatjuk azt ma, hogy bár száz éve külön vagyunk, de örökké együtt leszünk. Végre újra érezhetjük az összetartozás hatalmát. Végre teszünk saját túlélésünkért, az emlékezet pedig erőt fog adni, hogy a következő száz évben is győzelmet arassunk a halál felett.

Jó lenne, ha a pesszimisták és kételkedők végre úgy tekintenének a magyar nemzetre, ahogy kell. És bár vannak köztünk konfliktusok és ellentétek, a nap végén mégis csak egymásra számíthatunk. Mert egyedül vagyunk, senki más nem érti a nyelvünket, különleges gondolkodásunkat, egyedülálló és káprázatos kultúránkat és szokásainkat. Mert nem tartozunk egy nagyobb nyelvcsaládhoz és népcsoporthoz sem. Magunk vagyunk a történelem országútján, és pontosan ezért kell megőrizni kincseinket. És ilyen kincs például az emlékezet. Hiszen az emlékezetnek hála a nagy történelmi események – legyenek azok sikerek vagy traumák – sosem évülhetnek el. Őrizzük őket, mert ezekből tanulunk, ezek alakítanak minket, ezekből merítünk erőt. A történelmünk sohasem évülhet el, hiszen a közös tulajdonunk. Az ember pedig vigyáz a saját tulajdonára.

Az akadékoskodók végre észrevehetnék, hogy nincs szó semmilyen agresszív nacionalista fenyegetésről, nincs erőszakos revizio­nizmus. A baloldali és liberális politikai erők által beképzelt nagy és félelmetes „trianoni nacionalizmus” nem más, mint békés, szelíd, szeretetteljes szolidaritás, aggódás és hű cselekvés. Hiszen aggódunk egymásért, szolidaritásunkkal pedig azt kívánjuk, hogy az elcsatolt területeken élők békében és szabadságban élhessenek ott, ahová születtek. Aggódunk értük, hogy ne legyenek elnyomva és ne szenvedjenek hiányt semmiben. És ha kell, cselekszünk, segítjük egymást. Így volt és így van ez a koronavírus-válság idején is. Hiszen százezerszám mentek a maszkok és egészségügyi felszerelések a határon túlra, és csak Szabó Tímea értetlenkedett, hogy erre miért volt szükség.

Aki még mindig képtelen megérteni és átérezni Trianon traumáját, az merítsen a jelenből. Bár Magyarország túl van a nehezén, a koronavírus fenyegetése azonban még velünk van. Nem is volt olyan rég, alig pár hete-hónapja, hogy egy külső, láthatatlan erő elválasztott minket azoktól, akiket szeretünk. Sokunknak otthon kellett maradnia, nem láthattuk családunkat. Mindenki értheti már, hogy milyen a szeretteink, a szerelmünk maró hiánya, hogy milyen igazságtalan tud lenni a távolság és milyen kínzó az aggodalom. Most, hogy szép lassan újra egyesülhetnek a családok és a barátok, ez az átmeneti trauma lassan feledésbe merül, minden visszaáll a régi kerékvágásba.

És most gondoljunk bele Trianon tanulságába. A betegségekre mindig lesz gyógyír, a történelmet alakító döntések – mint Trianon – viszont örök időkig szólnak, visszacsinálni nem lehet őket. Képzeljük bele magunkat az 1920-as években élt magyarok helyébe, akiket felaprózott egy láthatatlan erő, egy igazságtalan döntés. Képzeljük el a kétségbeesésüket, a kínzó aggodalmat, a maró hiányérzetet, az igazságtalan távolságokat, a tehetetlenséget és a félelmet, amely százezer koronavírus súlyával nehezedett a vállukra. Nekünk nem kell éreznünk ezt a fájdalmat, lehet, nem is tudjuk felmérni ésszel a súlyát, viszont kutya kötelességünk emlékezni arra, ami megtörtént. Nemcsak tiszteletből, hanem mert a történelmünk része, közös örökségünk.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy miben lakozik a magyar nemzet nagysága? Sok erényünk van, de most egyet különösképp illene kiemelni: a rendíthetetlenség. És ahogy Tria­non századik évfordulója is megmutatta, a mai napig rendíthetetlenül hiszünk összetartozásunkban. Tudjuk, hogy az igazi nagyság nem az ország területének méretében lakozik, hanem a kitartásban, a feledés visszautasításában.

Nem szégyen az emlékezés, amíg olyan szeretettel és gondoskodással őrizzük, ahogy az anekdota hőse őrizte útja alatt rendületlenül a magyar zászlót. Amíg emlékezünk, addig otthon vagyunk és van hová hazatérnünk.

Kövek vagyunk. Kősziklaként állunk a népek folyamának sodrásában. Rendíthetetlenül. Mert tudjuk jól: „Elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.”

A szerző újságíró

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.