Hazánk precedenst teremtett

Nem túlzás azt állítani, hogy ismét szuverenitástörténeti csomóponthoz érkeztünk, a globális és a lokális hatalomgyakorlás közötti útválasztás a tét.

Zászlók lobognak az Európai Parlament strasbourgi épülete előtt. A májusi EP-választások sorsdöntőek lesznek Európa jövője szempontjából Fotó: REUTERS/Arnd Wiegmann

NATO-csapatok beavatkozásának követelése, illetve az Európai Egyesült Államok szorgalmazása az egyik oldalon, a magyar energetikai függetlenség erősítése új gázszállítási útvonalakkal, illetve egy nemzetállamokra épülő Európai Unióhoz való ragaszkodás a másik oldalon. Hogy mi a közös az elmúlt hetek néhány markáns politikai állásfoglalásában? Elsőre talán egymástól távolinak látszó témákról van szó, de a hátterükben valójában egyazon kérdésre adott, markánsan különböző válaszok állnak. Ez a kérdés pedig az, hogy az egyes szereplők hol képzelik el a magyarokról való döntéshozatalt.

Valójában tehát a Kinél legyen a főhatalom? kérdésére adott válaszokról szól az a konfliktus, amelyet egyre gyakrabban csak szuverenitásvitaként határozunk meg. A szuverenisták alapvető célja persze sokféle ruhát ölthet, lehet nemzeti önrendelkezésnek, Széchenyi nyomán magabírásnak, mozgástérnek, önálló döntéshozatalnak vagy akár szabadságharcnak is nevezni. A tét egy adott terület és az ahhoz tartozó népesség feletti kizárólagos hatalom.

Jóllehet az erről való gondolkodás feltehetőleg az emberiség történetével egyidős, maga a szuverenitás, avagy a legfőbb hatalom fogalma a XVI. századtól terjedt el, és az aktuális hatalmi viszonyok függvényében sokszor változott is. Ugyanakkor a szuverenitásról való gondolkodás történetében azonosíthatunk egy „állandó fogalmi magot” és néhány olyan csomópontot, amely máig ható tanulságokkal szolgál. Mivel ma is egy ilyen szuverenitástörténeti válaszúthoz érkeztünk, kifejezetten fontos, hogy a korábbiak közül néhányat áttekintsünk.

Az első kidolgozott szuverenitástan Jean Bodin nevéhez fűződött, és az abszolutizmus indoklásaként született meg. Az erős központi hatalom létrejöttét az is táplálta, hogy az emberek rendre és erőskezű vezetésre vágytak, miután elegük lett a területi és vallási alapú polgárháborúkból. Az egységes államok megerősödésével, valamint a harmincéves háború borzalmai nyomán, a vesztfáliai békével alakult ki az egyenlő és szuverén államok nemzetközi joga. Amikor pedig az uralkodók a hadseregek költséges fenntartása miatt újabb adókat voltak kénytelenek kivetni, az ezekről döntő parlamentek jutottak egyre erősebb hatalmi pozíciókhoz.

A szuverenitás történetének csomópontjai így néhány évszázad alatt az egyszemélyi uralkodó abszolút hatalmától a népszuverenitásig vezettek. Intézményesült a hatalommegosztás, ezzel együtt egészen a XIX. századig nem volt kérdés, hogy az államok, nemzetek sorsáról a döntéseket lehetőség szerint az adott államon belül kell meghozni. A ma is gyakran hivatkozott Immanuel Kant már 1795-ben levezette, hogy a nemzetek önrendelkezéséből nem egy általuk létrehozott egységes népállam, hanem inkább egy lazább népszövetség következik.

A nemzetállamok hosszú évszázadának végére ugyanakkor olyan különböző ideológiák jelentek meg, amelyek egy része szélsőséges etatizmusával, a másik része pedig nemzetköziségével sodorta veszélybe a népszuverenitást és a demokráciát. Az első világháború után szinte egy időben történtek kísérletek egy alapvetően működésképtelen, nemzetek feletti szerven, a Népszövetségen keresztüli hatalomgyakorlásra, illetve nemzetállamok helyett birodalmak felépítésére. A számunkra oly nehéz XX. században a hazánkhoz hasonló, térségbeli államok egyre inkább olyan helyzetbe kerültek, hogy bármit eldönthettek „róluk, nélkülük”. A Molotov–Ribbentrop-paktum, a jaltaiként elhíresült, de valójában Moszkvában firkált százalékos papírfecni, hogy 1956-ban „nagyhatalmak cseréltek hosszú jegyzékeket”, mind erről szólt.

A szuverenitás ügyében azonban a szovjet birodalom összeomlása sem hozott nyugvópontot. 1990-től ugyanis hazánk visszakapcsolódott a szuverenitástörténet európai útvonalára, amely Magyarország megszállásának időszakában is sokat változott. Az egyik legismertebb jogfilozófus, Hans Kelsen előre jelezte, hogy a század második felében már egyre inkább az elvont nemzetközi jog lehet a szuverén. Létrejött az ENSZ, majd egyre inkább intézményesült az európai integráció. A XX. század végén nemcsak a demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság korszaka köszöntött be térségünkben, hanem a globalizációé is.

A globális hatalomgyakorlás szélesedése pedig ismét veszélybe sodorta – a mozgásterét éppen visszaszerezni igyekvő – magyar állam szuverenitását is. A globalizmus veszélyeit jelenleg három gyújtópontban lehet azonosítani: a szupranacionális, nemzetközi szervezetek ideológiai szempontok által motivált túlterjeszkedésében; a szintén nemzeteken átnyúló, szinte ellenőrizhetetlen pénzügyi körök hálózataiban; végül pedig a „platformkapitalizmus” relatíve új szereplői­ben, egyes technológiai cégek területen kívüli, adatalapú hatalomkoncentráció­jában. A nemzeti önrendelkezést ellenző erők változatos eszközökkel lépnek fel. Ide tartoznak a különböző nemzetek feletti szervek mondvacsinált jogi eljárásai, az adósságcsapdába került államok számára elrendelt kényszerprivatizációk vagy a nép által meg nem választott, milliárdosok által fenntartott NGO-k és a liberális média összehangolt sajtóhadjáratai.

Nem túlzás azt állítani, hogy ismét szuverenitástörténeti csomóponthoz érkeztünk, a globális és a lokális hatalomgyakorlás közötti útválasztás a tét. Miközben Donald Trump elnöksége, a brexit vagy éppen egyes európai választási eredmények azt jelzik, hogy a szuverenisták más-más célokkal, de a nyugati világ több pontján erőre kaptak. Az is teljesen világos, hogy Magyarország ennek a vitának a frontvonalában van. Ez nemcsak a napi küzdelmekre igaz, hanem a szuverenitásról való távlatos gondolkodásra is. Budapesten egymásnak adják a kilincset a globalizációkritikus gondolkodók, és az látszik, hogy – a bevándorlással kapcsolatos viták mellett – a nemzeti önrendelkezés ügyében is jóval hazánk nemzetközi súlyát meghaladó erővel tudunk megszólalni.

Mindennek pedig sajátos magyar oka van. A szuverenitásküzdelem ugyanis hazánkban egyrészt évszázados múltra tekint vissza, másrészt az elmúlt harminc évet is meghatározta. Lánczi Tamás a Kommentár folyóiratban (2019. évi 3. szám) ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a rendszerváltoztatók azok, akik a magyar nemzet szuverenitásának maradéktalan helyreállítását tűzték ki célul, rendszerváltoztatásról pedig onnantól kezdve beszélhetünk, hogy ez a gondolat artikulált formában megjelent”, utalva Orbán Viktor 1989. június 16-i beszédére.

Magyarországon a rendszerváltoztató, illetve a nemzetek feletti hatalomgyakorlást akaró erők konfliktusa 2010-ig inkább az utóbbiak javára látszott eldőlni. 2010-től ugyanakkor a kétharmados felhatalmazású, majd kétszer megerősített kormánytöbbség sikerrel helyezte kormányzása középpontjába a nemzeti mozgástér bővítését. Ez nemcsak a jogi értelemben vett szuverenitásunk megvédését jelentette, hanem a rendszerváltoztatás időszakában meggyengült gyakorlati, materiális, mindennapi döntésképesség jelentős megerősítését is. Nem véletlen, hogy több választáson is egy-egy ilyen szuverenitáskérdés volt a meghatározó téma, 2014-ben a rezsiköltségek csökkentése, 2018-ban és az idei európai parlamenti választásokon pedig a bevándorlás ügye.

Hazánk ezzel precedenst teremtett, bebizonyítottuk, hogy a magyarok ma már elég erősek ahhoz, hogy maguk döntsenek a sorsukról és ne csak elszenvedjék mások döntéseit. A következő időszakban pedig választ adhatnak arra a kérdésre is, hogy ehelyett azt akarják-e inkább, hogy az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában, a ­NATO-ban vagy egy tervezett európai szuperállam szürke irodaházaiban legyen a fő hatalom.

Márpedig, ahogy arra Deák Ferenc is figyelmeztetett: „mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét vissza hozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges”.

A szerző jogász, politológus, az Alapjogokért Központ projektvezetője