Inognak az eurórendszer alapjai

A német alkotmánybírósági döntés tornádót kavart a jogi, a pénzügyi és a politikai körökben.

S. Király Béla
2020. 05. 15. 10:40
LAGARDE, Christine
Frankfurt, 2019. november 27. Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke aláír egy felnagyított húszeurós bankjegyet a pénzintézet frankfurti székházában 2019. november 27-én. Az új euróbankjegyek aláírása hagyományosan az új bankelnöki periódus kezdetéhez kötõdik. MTI/EPA/Armando Babani Fotó: Armando Babani
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Május 5-én súlyos gazdasági-pénzügyi földrengést okozott a Karlsruhéban ülésező németországi Szövetségi Alkotmánybíróság döntése. Aznapi határozatában nem kevesebbre utasította az Európai Központi Bankot (EKB), mint arra, hogy adjon részletes magyarázatot a 2015-ben elindított és a Német Központi Bankkal is végrehajtatott eszközvásárlási programjára. Az EKB kormányzótanácsától három hónapos határidővel olyan magyarázatot várnak, amely kellően megindokolja, hogy a programja a kockázatok és hasznok mérlegelésével arányos. Ha nem kap kielégítő választ, akkor tovább megy: el fogja tiltani német Bundesbankot az EKB-programban való további részvételtől és eladatja vele az eddig felvásárolt 534 milliárd eurónyi állampapírt is. A döntésével üzent a Merkel-kormánynak is.

A német alkotmánybírósági döntés tornádót kavart a jogi, a pénzügyi és a politikai körökben, hiszen a továbbiakban úgy kell egyensúlyozniuk az EU hatalmi köreinek, hogy se az EKB, se a német Bundesbank függetlensége ne sérüljön, és közben például az olasz államadósság is finanszírozható maradjon az alacsony kötvényhozamokkal. Inognak az eurórendszer alapjai, hiszen Németország nélkül az eurózónának vége.

A történtek nem világíthatók meg pusztán közgazdasági-pénzügyi elemzéssel. Ugyanis minden válságos helyzet visszautal a múltra, hiába akarja azt Nyugat-Európa elfeledni a magára kényszerített, és csak a rá jellemző mazochista bűntudattal. A koronavírus okozta gazdasági válság Németország további erősödését eredményezi Latin-Európa rovására. És feltehetően e válság is közrejátszott abban, hogy a német alkotmánybíróság jogi útra terelte a német gazdasági-politikai elit eddigi neheztelését az EKB volt elnöke, Mario Draghi intézkedései miatt, amelyet az új elnöke, Christine Lagarde tovább folytat, sőt elmélyít. Az EKB-t azért érte pofon, mert az államadósság-kötvények felvásárlásával úgymond megszegte a maastrichti szerződést, az Európai Unió Bíróságát (EUB) pedig azért, mert mindezt nem akadályozta meg.

Európában az EUB a jogi hierarchia csúcsa, de a német Szövetségi Alkotmánybíróság most nem engedelmeskedik, hanem szembeszáll vele. Megteheti, mert szuverén. Elvileg minden állam alkotmánybírósága az. És itt érjük tetten az európai szuverenitás kétértelműségét. Miről is van szó? Minden tagállam delegálja szuverenitása egy részét az EU központi intézményeinek, amelyből döbbenetes dolgok következhetnek. Például megtiltják a franciáknak vagy az olaszoknak a határaikat erőszakkal átlépő migránsok visszaküldését. De nincs európai szuverenitás, mert nincs európai nép. E tény mellőzése vagy álmodozással történő megtöltése éppolyan valóságtagadás, mint amilyent a kommunista agitátorok gyakoroltak egy hamis eszme nevében.

A francia alkotmányozáson például rajta hagyta a nyomát a napóleoni reflex: a hatalom választott, a legitimitás a népnél van, aki szavaz, és a megválasztott, a nagy hatalmi jogkörrel bíró elnök dönt.

A németeknél máshogy alakult a jog intézményrendszere. A világháború után az amerikaiak befolyása rajtahagyta ujjlenyomatát a német szövetségi alkotmányon. Az Adolf Hitler szimbolizálta nyomasztó múlt miatt a jogállamiság vált hangsúlyossá és felértékelődött a bíróságok szerepköre. Döntésével a német Szövetségi Alkotmánybíróság védi a szuverén, nemzeti hagyományt és a német gazdasági érdekeket. Viselkedése hasonlít Charles de Gaulle francia elnöknek, az utolsó szuverén államfők egyikének az 1965 második felében végrehajtott „üres székek” politikájára, amikor is Franciaország fél évig bojkottálta a közösségi intézmények munkáját a számára kedvezőtlen mezőgazdasági finanszírozás miatt.

Az európai integrációs folyamatban a kezdetektől vita folyt az együttműködés formájáról. Két koncepció állt szemben egymással, a „nemzetek feletti Európa” és a „nemzetállamok Európája”. Az előbbi lényege, hogy a döntéshozatali folyamatokban a végső szó az összeurópai szerveké. A nemzetállamok Európájának fő szószólója az ötvenes évek végétől Charles de Gaulle elnök, aki szerint a döntéshozatalban a tagállamok kormányainak domináns szerepet kell kapniuk. Innen a nemzetállamok Európája elnevezés. Most a német Szövetségi Alkotmánybíróság ebben az üzemmódban működik.

Az eurót kezelő EKB létrehozásában (1998) a francia és német államnak, illetve a kormányfőknek volt döntő szerepe. François Mitterrand elnök, aki büszke volt arra, hogy Machiavelli legjobb tanítványa, a francia atombomba birtokában és az egyenlő partnerség reményében behódolt a német gazdasági atombombának: a német márkának. A francia elnök engedménye, miszerint az EKB-t a Bundesbank mintájára hozzák létre – a német gazdaság későbbi teljesítménye és a ’68-as francia elit nemzetmegvető magatartásának fényében – a franciák számára fatálisnak bizonyult. Ugyanis a Bundesbank független a német kormánytól. A francia hagyomány ezzel ellentétes: ott a központi bank a francia kormány politikáját követte. A németek viszont megosztották a hatalmat egy újabb diktátortól tartva, ezért náluk felértékelődött a jog és a központi bank függetlensége a politika rovására. És nagyon tartanak a pénzromlástól, amelyről súlyos tapasztalataik voltak az első világháború után.

Ilyen adottságok közepette került az EKB élére 2011 novemberében Mario Draghi, a képzett, tekintélyt parancsoló ravasz olasz. Ő sem tagadta meg származását, s mivel hazájának hatalmas adósságai voltak, a pénznyomtatás technikájához folyamodott. Engedélyt adott az államkötvények felvásárlására, amelyből a latin államok profitáltak. A német felhatalmazottak persze tüzet okádtak a színfalak mögött. Draghi – akinek sajtótájékoztatói a mise szigorával zajlottak –, hogy ne érje túl sok szó a ház elejét, államok szerinti elosztási kulcsot vezetett be. De a kamatláb drasztikusan csökkent, amelynek a német nyugdíjas megtakarítók, azaz a közvetett befektetők látták a kárát. A német nyugdíjas, ha teheti, tovább dolgozik, hiszen a 65 éven felülieknek átlagosan közel két és félszer kisebb a nyugdíja, mint egy franciának.

Az új bankelnök, Christine Lagarde megszüntette az elosztási kulcsot, és ezzel még több segítséget nyújtott az olaszoknak, a franciáknak és a hozzájuk hasonló gazdaságoknak. Ráadásul a koronavírus okozta válság miatt további 750 milliárdos pénzügyi csomaggal sietne az EU-tagok segítségére.

Ezzel végleg betelt a németeknél a pohár. Nekünk viszont maradt a kérdés: tényleg vége a nemzeti érdekű megközelítésnek, vagy az a játék csak a nagy- és középcsoportosoknak szabad az EU-óvodában? És mennyire tudja ezt a technikai kötélhúzást követni az európai polgár, aki az EU-s hangulatkeltő brosúrákkal kitapétázhatja panellakását, de az adói ilyen labirintusba csordogálnak? Éric Zemmour francia esszéíró, a magyar külpolitikával szimpatizáló, bevándorló utód által leköpdösött párizsi tévékommentátor azt mondta: a magyar Alkotmánybíróságnak is joga van arra, amire a németnek.

Van egy tanulság: az internacionalizmust a kis és kiszolgáltatott államoknak találták ki. Jaj nekik, ha nagyon komolyan veszik!

A szerző politológus

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.