Mának szóló Trianon-tézisek

A magyar patrióták erőt merítenek abból, hogy száz év után még mindig itt vagyunk.

2020. 06. 05. 10:00
null
20200527 Zebegény A trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulójáról a Magyar Állami Operaház videóval kíván megemlékezni, amelyet zenekari és énekkari művészeinek közreműködésével a zebegényi Trianon-emlékműnél forgatott le. fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Juhász Gyula annak idején azt írta versében, „Nem kell róla beszélni sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá.” Igen, mindig gondoljunk reá – de beszéljünk, írjunk is róla. Jómagam hét tézisben teszem meg ezt, a múltra emlékezve, de a jövő felé fordulva. Mert: mi itt maradunk.

1. Legnagyobb történelmi dilemmánk: sokáig középhatalom voltunk, de Mohács után elvesztettük az önállóságunkat; a Monarchia alatt újra középhatalommá váltunk, ám immáron igazi függetlenség nélkül. Paradox módon Trianon hozta el nekünk a függetlenséget, de ekkor már mint területe kétharmadát vesztett ország váltunk szuverén nemzetállammá. Tehát: középhatalmi státus függetlenség nélkül – 1920 után pedig lecsökkent területű ország független státussal. Ennek a lelki feldolgozása zajlik száz éve, viszont úgy érzem, mára már tisztában vagyunk a saját magunk erejével és lehetőségeivel Európa közepén. Rátaláltunk újra önmagunkra, nincs sem kisebbségi érzésünk, sem túlzott „nagyságtudatunk”, reálisan látjuk a geopolitikai helyzetünket is. Ez lehet a kiindulópont ahhoz, hogy „mindig emlékezzünk rá”, de jussunk is túl rajta, cselekedjünk magabízóan és szuverén módon, nem a múltra, hanem a jövőre orientáltan.

2. Trianon traumája tehát sokáig azért nem oldódott meg, mert a magyar lélek – érthetően – hánykolódott az „óriások vagyunk” és az „elveszett, szerencsétlen kis nemzet vagyunk” dilemmája között. A Szovjetunió négy évtizedes elnyomása korszakában ezeket a kérdéseket háttérbe szorították a kommunisták, sőt a komparatív előny a többi kommunista országhoz képest sokakat megnyugtatott. A rendszerváltás után éltek a reményeink, a 2004-es EU-ba való belépés után néhány évvel azonban kiderült, hogy újra függetlenségi problémák vannak, az EU nem egyenrangú országként tekint ránk, ezért jött 2012-ben a békemenet, a Nem leszünk gyarmat! felkiáltás. Tehát a kisállam-dilemma után megjelent a függetlenségdilemma is, s ez újra a nemzetállami szuverenitásunk alapkérdéseit veti fel, immáron az Európai Unió és hazánk viszonyában.

3. Emellett a volt bizottsági elnök, ­Jean-Claude Junker Orbánnak adott „taslija”, mint afféle negatív szimbolikus mozzanat fénytörésében újra és újra felmerül a kérdés: mennyiben ismernek el bennünket Európában európainak? ­Miért van az, hogy újra és újra érvényesül velünk szemben a kettős mérce, miért csak ­minket ­– és még Lengyelországot – érnek összehangolt politikai támadások? S innen visszafelé Trianon is úgy jelenhet meg, mint hogy Magyarországot nyelve és mássága miatt nem tartja a Nyugat európai országnak, hanem ázsiainak, hiszen már Edvard Beneš is arra hivatkozott 1919-ben, hogy a magyarok mongol jellege egyértelmű. Sőt, egészen visszamehetünk a honfoglalás utáni korszakra, a pozsonyi (907), majd az augsburgi csatára (955), ahol egyesített euró­pai seregek akartak kinyírni bennünket, de legalábbis elűzni, mint valamiféle „gyüttmenteket”. Tehát, még bizonyos fokig a mai napig is az elismertetés és elfogadtatás kérdéseivel nézünk szembe.

4. A balliberálisok véleménye szerint Trianon problémája már megoldódott.

Ezt azok mondják, akik szerint az EU-ba való belépésünkkel a határok kérdése másodlagossá vált, azok légiesítése, a határok könnyű átjárása, az emberek szabad mozgása lehetővé teszi a nemzetegyesítést. Szerintük ugyanis a nemzet egyesítése elsődlegesen individuális kérdés, tehát ha a határon túli magyarok szabadon utazhatnak és állampolgári jogaik vannak, akkor már megoldódott a probléma. Holott ez tévedés: a nemzeti kisebbségek szuverenitása, a nemzetegyesítés csakis kollektív jogokkal, autonómiák­kal érhető el, az egyenkénti átköltözés nem megoldás, hanem az, ha a magyar közösségek helyben élhetnek szabadon, a nemzeti autonómia minden jogával a birtokukban.

Természetesen a történelmi és politikai realitások figyelembevétele elkerülhetetlen, a határrevízió a mai Európában elképzelhetetlen, ezért reálpolitikát kell folytatni: a kulturális ­autonómiák mellett a közigazgatási autonómiák létrejöttét kell támogatni, harcolni kell a kettős állampolgárság elfogadtatásáért, a jogsértések megszüntetéséért az európai színtereken, az unióban és már a nemzetközi szervezeteknél. Más kérdés, hogy a történelem bizonyította, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha. Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlott, a jaltai határok átalakultak, tehát mindig lehetnek olyan történelmi, vis ­maior állapotok, amikor nem agresszív módon kialakított, de különleges alkalmak támadnak, amelyeket kihasználhatunk.

5. Ismerjük a mondást, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon”. Ebben nemcsak egy elvesztett középhatalmi státus feletti szomorkodás jelenhet meg, hanem az a tény, hogy a békeszerződés diktátum volt és a velejéig igazságtalan, amelyet Magyarország nem érdemelt meg, s amely valóban értelmetlen, irracionális és ostoba terület­elszakításokhoz vezetett, magában hordozta az újabb konfliktusok kirobbanását nemzetek és nemzetek között. Egy országot igazságtalanul csonkítottak meg, téptek szét – megszegve mind a történelmi, mind az etnikai, mind a wilsoni önrendelkezési elveket –, és ezért, ha valakit hidegen hagy Trianon, az vélhetően híján van a magyar nemzettudatnak, hazaszeretetnek. Tehát inkább úgy fogalmaznék: „patrióta az, akinek fáj Trianon.” Vagyis lehet még valaki magyar akkor is, ha ma nem fáj neki Trianon, viszont nem lehet patrióta, azaz hazafi.

Vélhetően Szilágyi Ákosnak, a liberális esztétának sem nem fáj Trianon, aki azt írta néhány évvel korábban, hogy Trianon valójában nagy lehetőség volt a magyarságnak, hiszen végre megvalósult a várva várt függetlenség, és a polgárosodás, modernizáció útjára lehetett lépni. Tipikusan liberális megközelítés, mely képtelen figyelembe venni, hogy a magyar nemzet ekkor nemzeti büszkeségében, öntudatában mint érzelmi közösség sérült meg, tört meg, és a legnagyobb energiák a helyzet korrigálására és a régi határok visszaállítására mentek el. Szilágyi nem fogta fel a trianoni sérelem és igazságtalanság nagyságát, mert nem volt „antennája” a nemzeti identitás, egyszerűbben szólva a hazaszeretet mint érzelmi motívum szempontjaira. Pontosan ez jellemzi azóta is a baloldaliakat és a liberálisokat.

6. A fentiekből is következik, hogy Magyarországon két világlátás, két értékrend, két társadalomkép alakult ki már a dualizmus korában, és ez jelent meg az első világháború végén a Károlyi–Jászi-, majd a Kun Béla-féle hatalomátvételben. Kettős társadalomelméletről van itt szó: hagyományosan létezett a rendi–arisztokratikus társadalom, főleg vidéken, illetve, másfelől kialakult – elsősorban német és zsidó részvétellel – a polgári társadalom a városokban, döntően a fővárosban. Ez vezetett a népi–urbánus vitához, illetve az akkori magyar–zsidó ellentéthez is. A polgári társadalomban jöttek létre a kozmopolita, világias, internacionalista értékek, amelyeknek a nemzet önmagában nem érték; ezzel szemben a konzervatívok, illetve a népiek körében a nemzet az elsődleges kiindulópont, és ez két gyökeresen eltérő álláspont, amire nem is volt igazán példa Európában. (Más kérdés, hogy a mai globalista liberalizmus gyökeresen szembekerült a nemzettudattal és egyáltalán a nemzetekkel mint identitásformákkal.) A két oldal közötti gyökeres, radikális eltérés a mai napig megvan, amelyet azonban ma már nem magyar–zsidó ellentétként lehet értelmezni, mert ez szerencsére elhalványult, hanem a nemzeti érzés és a kozmopolitizmus néz farkasszemet egymással, és természetesen így a Trianon-kérdésben is gyökeresen eltérnek egymástól az álláspontok, nincs egyetértés.

7. Nem kellene és nem jó az, hogy kizárólag a nemzeti, konzervatív, keresztény oldal témája Trianon, de ez – mint fentebb jeleztem – sajnos így alakult. Más országokban egy olyan fajsúlyú történelmi trauma, mint Trianon, nem osztaná meg a politikai erőket, hanem összetartaná, nálunk viszont ez is megosztó téma a századik évfordulón is. Ez azt mutatja sajnos, hogy a történelmi kérdésekben sincs egyetértés (miért itt lenne?), két Magyarország van két történelemmel, két világlátással és értékrenddel, és ez a jövőre nézve sem túl biztató.

Biztató viszont az, hogy mára azok a patrióták alakítják Magyarország sorsát, akiknek fáj Trianon, de akik ettől nem elcsüggednek, ellenkezőleg, erőt merítenek abból, hogy száz év után is itt vagyunk, és egy sikeres, helyét tudó, szuverén XXI. századi Magyarországot építenek fel – az Európai Unión belül, vagy ha elkerülhetetlen, az unión kívül.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.