Strandszezon

A Balaton egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy mostanság szeretjük, a formája is más volt.

Fonyód, 2020. május 1. Felhõs égbolt, naplemente és pirosan világító viharjelzõ lámpa a fonyódi móló közelébõl fotózva 2020. május 1-jén. MTI/Varga György Fotó: Varga György

Nyitnak a strandok. Normális esetben ez nem akkora hír, és nem kapcsolható össze a bizakodással és a reménnyel.

Most meg igen. A balatoni strandok is nyitnak, a megszokott időben és helyeken, és bár a tizenöt fokos vízben aligha lesz nagy ugribugri, de maga a tény szinte a szabadság érzetével szolgál. A balatoni strandok úgy élnek a képzeletünkben, ahogy most vannak. Holott lehetnének másként is, már amennyiben megvalósult volna az egyik legőrültebb terv, ami valaha kikristályosodott a tóval foglalkozó elmékben. Pedig volt egy pár, ám, Istennek hála, végül egyik sem valósult meg. Esetünkben azonban az ítélet nem ennyire egyértelmű, különösen, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, milyen is lenne a Pannon-tenger visszahúzódása után néhány millió évvel a hullámok hangja a Tapolcai-medencében.

A gigantomán gondolatok, a Teremtő le- és felváltása nem állnak távol az embertől. Különösen igaz ez a különleges anyagból gyúrt kommunistákra, de a nyugati blokkban is jócskán akadtak példák olyan ámokfutásokra, amelyeket azóta sem hevert ki a természet. Betonágyba kényszerített vagy egyenesen megfordított folyók, gátakkal elárasztott vagy éppen lecsapolt területek, embermilliók életének megkeserítése vagy éppen elvétele szegélyezték a lángelmék tobzódásának útját, és mire kiértek a tűzoltók, már többnyire késő volt. Kicsiben is ment az ötletelés rendesen, gondoljunk csak a badacsonyi narancsligetekre például. Micsurin elvtárs szellemi örökösei nagy lövészárkokat ásattak a hegyen, azokba kerültek a narancs- és citromültetvények, amelyek aztán természetesen menetrendszerűen elfagytak, a többit lásd A tanú című film idevonatkozó jeleneteiben.

Magával a Balatonnal viszont az a helyzet, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy mostanság szeretjük, a formája is más volt. Hogy csak pár száz évet menjünk vissza az időben, ami egy tó életében szerencsés esetben nem egy nagy ugrás, amikor megérkezett a török, hogy szisztematikusan tönkretegye az elcsángált rokonság hazáját, eleink elzárták a Sió völgyét, amivel megemelték a tó vízszintjét, a megszállók meg néztek, mint ló a dohányban, hogy most mi legyen. Aztán sajnos megtalálták a megoldást, de egy pillanatra valószínűleg nekik is földbe gyökerezett a lábuk az elárasztott Tapolcai-medence látványától, amelyből szigetként emelkedett ki Szigliget és a Szentgyörgy-hegy.

De találtam képet a közelebbi múltból is, különös perspektívából látszik rajta a Kisfaludy gőzös, fedélzetén talán éppen többek között Jókai Mórral, háttérben a Csobánc és a Hegyesd, és az is jól kivehető rajta, hogy a badacsonyi öböl bizony mélyen benyúlik a szárazföld belsejébe. Nos, nagyjából ezt próbálták volna továbbfejleszteni a kései utódok, meglepetésre nem is a XX. század ötvenes éveiben, amikor teljes erővel dühöngött a majd mi móresre tanítjuk a természetet járványa, hanem a hatvanas évek végén, és nem elárasztással, hanem mélyítéssel.

A terv szerint a Tapolcai-öböl kialakításával (visszaállításával) majd ötven kilométer új partszakasz keletkezett volna, többek között tizenhárom új stranddal (most tessenek megkapaszkodni) Badacsonytördemic, Nemesgulács, Káptalantóti, Gyulakeszi, Diszel, Lesenceistvánd, Lesencetomaj, Nemesvita, Balatonederics, valamint a szigetekké alakuló Szigliget, Hegymagas, Raposka és Kisapáti területén. Aki egy kicsit is ismeri ezt a tájat, és vizualizál erre most egy jóízűt a karanténjában, el tudja képzelni az elképesztő látványt és a hozadékait. Lett volna ez akkora dobás (turisztikai és látványszempontból mindenképpen), mintha hetven évvel azelőtt mégis úgy döntenek a döntések hozói, hogy beeresztik a Dunát a Nagykörútra, és akkor most nem azon kellene vitatkozni, hogy mekkora ötlet már, hogy harminccal, kettesbe kapcsolva lehessen végigvánszorogni rajta egy sávban, a lehető legkörnyezetszennyezőbb módon, lehetővé téve ezzel a végtelenül egészséges biciklizést a kipufogógázok között, hanem békésen ladikoznánk a kacsák között, és az O sole mio helyett a Komáromi kisleányt üvölthetnék a messze földön híres belvárosi révészek.

Na de vissza a Balatonhoz, mert ott is akadt egy kis bökkenő. Már a földmunka meghaladta volna az ország lehetőségeit, tekintve, hogy mintegy 340 millió köbmétert kellett volna megmozgatni, majd ide-oda tologatni a tőzegtől a kövekig, és bár erre nézvést is voltak elképzelések, a legoptimistább becslések szerint is nagyjából hét évig mehetett volna a haza összes markolója nulla huszonnégyben, így aztán a projekt végül kifújt az íróasztalon. Maradt a játszadozás a gondolattal, hogy ha valamilyen csoda folytán mégis megvalósul, mi lenne most. Üveg-beton lakóparkok és luxusszállodák, tömegturizmus vagy vadvízország, sok kis gyöngyszemfaluval. És hogyan lenne tovább, járvány után?