Új Hollywoodtól a legújabbig

A jelek szerint 2024-től csak azok a filmek kaphatnak Oscar-díjat, amelyekben szerepelnek „mellőzött kisebbségek” is.

Mindjárt megint új Hollywood lesz. A nem túl merész jóslatot arra alapozom, hogy a jelek szerint 2024-től csak azok a filmek kaphatják meg a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, amelyekben szerepet kapnak úgynevezett mellőzött kisebbségek is. Ez persze önmagában még nem jelentene eget rengető változást, ugyanis a Föld megmentését többnyire eddig is gondosan kiporciózott összetételű hősökre bízták, de most aztán nem bíznak semmit a véletlenre. A kritériumok a következők, már amennyiben jól értem: azok a filmek kaphatnak Oscart ebben a kategóriában, amelyekben a stáb tagjai és a szereplők között is szerepelnek különböző kisebbségek.

Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia döntésének értelmében a jelöléshez a műnek négy feltételből legalább kettőt teljesítenie kell. Éspedig: a vásznon a színészek között legyen minimum egy főszereplő vagy jelentős mellékszereplő, aki valamilyen faji, etnikai kisebbségből érkezett. A szereplők legalább harminc százaléka származzon két alulreprezentált kisebbségből. A film témája, központi története foglalkozzon egy ilyen kisebbség valamilyen ügyével. A gyártási munkálatokban részt vevők közül legalább két vezetőnek alulreprezentált csoportokból kell érkeznie, és egyiküknek egy faji vagy etnikai kisebbséget kell képviselnie. És még hat másik stábtagnak is. A csapat harminc százaléka legyen az alulreprezentáltak közül való. Mindez vonatkozik a gyakornokokra és a marketingesekre is. Az alulreprezentáltak közé tartoznak a tudós kollégák szerint a nők, a színes bőrűek, a fogyatékossággal élők és az LMBTQ-arcok.

A türelmi időszak 2024-ig tart majd, ám az érintett produkcióknak addig is úgynevezett sokszínűségi jelentést kell leadniuk. A filmakadémia tagjai azt remélik az új szabályoktól, hogy ezek hosszú távon arra ösztönzik a filmipart, hogy alkotásaikkal jobban leképezzék a globális társadalom sokféleségét, és a mostaninál sokkal szélesebb közönséget legyenek képesek megszólítani.

Na, ennél álszentebb és túltolt idiotizmust, ami nyilván a művészi szabadság kiteljesedésének jegyében és a munkához való jog tiszteletben tartásának jegyében fogant, ritkán olvashat az ember, és bár az utóbbi időben sokasodtak az intő jelek, azért most tényleg sikerült kiverni a biztosítékot azok körében is, akik nehezen vádolhatók konzervativizmussal, ám igyekeznek megőrizni a maradék józan eszüket. Bár ne ítéljünk elhamarkodottan, ahogyan a világ alakul, lehet, hogy néhány év múlva a fehér heteroszexuális férfiak lesznek a legfőbb haszonélvezői ennek a briliáns elképzelésnek.

Mindez csupán azért került most ide, mert mindeközben nyolcvanadik születésnapján köszönthetjük Brian De Palmát, aki az egyik legérdekesebb „lépcsőfok” Hollywood idáig vezető útján. Történt ugyanis (kissé leegyszerűsítve), hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején néhány rendkívül ambiciózus fiatalember, jelesül Francis Ford Coppola, George Lucas, Steven Spielberg, John Milius, Martin Scorsese és Brian De Palma megunták a papa moziját, a stúdiók, a begyöpösödött nábobok túlhatalmát, ezért átvették az irányítást, és megszületett Új-Hollywood. Hogy aztán, ahogy az már lenni szokott, néhány évtized alatt ugyanolyan régi legyen, ugyanolyan kommersz és ugyanolyan haveri. Nézzük, miként emlékezett később John Milius a sorsfordító időkre: „Akkor még falak álltak Hollywoodban, csupa klikk uralta a terepet. A gyártásvezetők kemény legények voltak. A filmszerződéseket fogadásokon kötötték. Mára mindez elmúlt. A filmgyár manapság már nem szólhat bele a film végső vágásába. Azt hiszem, ráébredtek, hogy a film alkotói jóval tovább maradnak a színen, mint a filmgyár igazgatói.”

Ez azért már-már szórakoztató, már amennyiben a nettó hazugság vicces. Annyi történt, hogy mások kezdtek el kaszálni, ráadásul a mozikat addig soha nem látott mértékben öntötte el az agyatlan kommersz, csúcsán a minősíthetetlen úgynevezett Marvel-univerzummal és egyéb Zs kategóriás hulladékokkal, ráadásul szívós munkával rájuk aggatták a popkultúra kifejezést, ami azért, lássuk be, komoly erőszaktétel.

Brian De Palma elképesztően erősen indult. Godard volt a példaképe, ő fedezte fel – még Scorsese előtt – Robert De Nirót, osztott vászonnal operált, voyeurként viselkedett, megrendezte a Carrie című műfaji remeklést, később a kultikussá vált A sebhelyesarcút és az Aki legyőzte Al Caponét. Innen jutott el a Mission: Impossible és A Mars-mentőakció-szerű mélyrepülésekig. Ami persze törvényszerű volt. Mert nem könnyű egy fenékkel két lovasrohamot leforgatni.

Mindazonáltal Isten éltesse sokáig.