A rendszer ellenzéke

A retorika, a kemény szavak nem mozdítanak ki a súlytalanság állapotából.

Távol maradt az MSZP az alaptörvény módosításáról tartott keddi egyeztetésről, majd tegnap a párt egyik képviselője, Molnár Zsolt jelezte: nem zárkóznak el az alkotmány átírásától a terrorveszélyhelyzet szabályozásával összefüggésben. A kormányoldal a többi közt azt javasolja, hogy veszélyhelyzet esetén a honvédség is bevethető legyen. A Jobbik hajlik a módosítás támogatására, az LMP az aggályait hangoztatja, az MSZP-t pedig mintha megosztaná a kérdés, hogy egyáltalán részt vegyen-e az egész folyamatban.

Nem hozott alapvető fordulatot, de némiképp új helyzetet teremtett, hogy tavaly a Fidesz–KDNP elveszítette kétharmados parlamenti többségét. Ezután alaptörvény-módosítást csak valamekkora ellenzéki támogatással tud elfogadtatni a parlamenttel a kormány. Vagyis az ellenzék öt év után kikerült a közjogi felelőtlenség állapotából. Bizonyos esetekben alkupozíciója lett, számít a szava. Az ellenzék baloldali, liberális részét, annak értelmiségi hátországát dilemma elé állította a megváltozott helyzet. Együttműködjön („kollaboráljon”) az orbáni hatalommal, vagy a totális elutasítás jegyében, magát a rendszeren kívül helyezve, a hatalmat illegitimnek tekintve zárkózzon el mindenfajta alkudozástól? Utóbbi, kérlelhetetlen álláspontot Avarkeszi Dezső (Demokratikus Koalíció) a napokban így öntötte szavakba: minden demokratikus ellenzéki pártnak morális kötelessége, hogy megtagadja az alkotmánybíró-jelölést. (A parlamentnek kétharmaddal hamarosan négy alkotmánybírót kellene választania, s a háttérben a kormánypártok kompromisszumra szeretnének jutni az ellenzékkel. Nem jóindulatból, hanem kényszerből.) A minden együttműködéstől elzárkózó, fundamentalista, a balliberális szubkultúrában népszerű vélekedés hamis feltevésre épít: a kormány legitimációja nem az ellenzék egyetértésén, hanem a választók döntésén alapul.

Tölgyessy Péter a Figyelőnek az év elején azt nyilatkozta, hogy bár retorikailag az összes ellenzéki párt rendszertagadó erő, helyzetük, viselkedésük alapján inkább a Fidesz rendszerét építő oppozícióról érdemes beszélni. Én úgy vélem, onnantól lavírozta magát ebbe a csapdahelyzetbe az ellenzék jó része, amikor az alkotmányozás bojkottja mellett döntött. Való igaz: a Fidesz gátlások nélkül élt nagyarányú felhatalmazásával, s nem válogat az eszközökben, ha át akarja vinni az akaratát, ám az ellenzéknek mégiscsak az a feladata, hogy kisebbségben is érveljen az igaza mellett. S ha a kormánytöbbséget általában nem is tudja, a választókat próbálja meggyőzni álláspontja helyességéről. Így mutathat fel alternatívát. A kivonulás semmire sem megoldás, ráadásul olyan üzenete is van, hogy az adott párt magára hagyja azokat, akik rá szavaztak. Nem ördögtől való, ha a kormány alkotmányos felhatalmazást kér egy elképzelt terrorveszélyhelyzet megfelelő kezelésére. Ahogyan az sem, ha az ellenzék garanciákhoz köti a támogatását: ne lehessen visszaélni a rendkívüli jogrend adta lehetőségekkel. Erről lehet, kell is egyezkedni; nem lehet diktatórikus kormányzásról beszélni, majd nem élni az egyeztetés lehetőségével. Mintha árulás lenne szóba állni a törvényes kormánnyal.

Ha a parlamenti ellenzék egy része megmarad a teljes elutasítás és a kormányoldaltól való elzárkózás politikájánál, ha nem lép túl a szellemi erőfeszítést nem igénylő panaszkultúrán, sérelmi politizáláson, úgy képviselői az „Orbán-rezsim” ösztöndíjasai maradnak. A politika fáradságos, kemény munka; ezt akarja megspórolni például az az ellenzéki erő, amelyik akkor sem tárgyal, amikor lenne miről egyezkednie. Csakhogy a retorika, a kemény szavak nem mozdítanak ki a súlytalanság állapotából.