A rendező tudatában volt annak, hogy Márkus Lászlónak számtalan tekintete van. Már önmagában az feszültséggel tölti meg a színpadot, ahogy néz. A közönség pedig le nem tudja venni róla a szemét, mert bármelyik pillanatban történhet valami a színész arcán. A színháztörténetben kevés az olyan színész, aki érzelmeit és érzelmeinek változását ilyen mértékig ki tudja fejezni az arcvonásaival. Szinte meg sem kell szólalnia, mert a néző kitalálja, mit fog mondani. Sokszor nem is szólal meg, sőt a legtöbb humor forrása nem is a színdarab szövegéből adódik, hanem Márkus arcjátékából. Ráadásul ez a színmű igazi jutalomjáték volt a színésznek: minden megvan benne, ami egy jó színdarabhoz kell, és minden megvan benne, amit egy tehetséges színész el szeret játszani a színpadon.
![](https://cdn.magyarnemzet.hu/2024/06/bCKW47psfJlpWoSJTTwJLMtTCqBTpcl2jNPbJmWcIiU/fill/550/310/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50L2Y2NWJkYzc4YWMwZTQ5ZWM5ODBjY2UzM2YxNDA3NzQy.jpg)
Éjjel érkeznek, hang nélkül lézengnek
Nincs olyan világvégehelyzet, ahol Nicolas Cage ne boldogulna.