Gyökerek nélkül is példaadó módon létezni

„A mai napig úgy érzem: nem tudok eleget, és tanulnom kell. Boldoggá tesz, ha valamit sikerül megtapasztalnom, elsajátítanom” – vallja Bombicz Barbara, a hét végén huszadik születésnapját ünneplő Győri Balett Harangozó-díjas táncművésze és koreográfusa, a társulat egyik alapító tagja.Élete első tizenkilenc évét a fővárosban töltötte. Húsz éve – munkája miatt – győri polgár. Számára az Üllői út 16/b jelentette az otthont, ahol szülei mind a mai napig élnek. – Hontalanná váltam: sem Budapesten, sem Győrben nem érzem igazán otthon magam. A barátok, az utcák, az arcok meghatározó szerepe a fiatalkorhoz kötődik, s mindettől, a gyökereimtől el kellett szakadnom. Mindezt nem negatívumként, csupán tényként említem – emlékszik a balettművész. Férje, Tárnoki Tamás szintén az együttes táncosa, hiszen, mint Barbara állítja: „A Győri Balett tagjai számára szinte elképzelhetetlen, hogy – akárcsak egy randi erejéig – megismerkedjenek egy nem balett-taggal, ugyanis munkarendünknek köszönhetően reggel tíztől este tízig a színházban vagyunk, ahol teljes fizikai és szellemi erőbedobással dolgozunk.” Házasságuk kamaszszerelemnek indult, az Állami Balettintézet falai közt. Nászútjuk utolsó állomása a Győri Balett próbájára vezetett. Számtalan álomszerepnek tartott figurának adhatott életet, rögtön pályája kezdetétől. Többek között a Csodálatos mandarin lányát, a Carmina Burana vágyát, Az igazság pillanatának bikáját, Az ígéret földjének nőalakját táncolhatta. Markó Iván távozásakor veszélybe került a pápa látogatására tervezett díszelőadás. Az együttes lázasan hallgatta a zenét, hátha valakit koreografálásra ihlet. Barbara – aki épp túl volt második fia születésén – képzeletét egy szólóvariáció erejéig elragadta a muzsika. E Szent Margit legendáját feldolgozó etűd mellett még két jelenet dicsérte a táncművész tehetségét az előadásban. – Világéletemben kielégített a tánc, nem is akartam semmi mást csinálni. Amint kiderült, hogy az együttesnek tetszenek a koreográfiáim, új távlatok nyíltak előttem. Első egész estés, önálló koreográfiájában, a Párkák címűben Kovács Margit egyik szoborcsoportjának alakjai elevenednek meg. Az előadás sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy eddig több mint százötvenszer került közönség elé. – Számunkra, akik alapítása óta tagjai vagyunk az együttesnek, életünk meghatározója a Győri Balett. Én még gyermekeim nevelését is a társulat munkájához igazítom. Minden második percem az övék. Lelkiismeretemben ezt a furcsa helyzetet úgy próbálom feloldani, hogy ahol éppen vagyok, ott százszázalékos intenzitással teljesítek, s ez szerintem többet ér, mint mikor valaki az egész napját a gyermekével együtt tölti, de alig-alig foglalkozik vele. Barbara napjai még szigorúbb rend szerint telnek, amióta elvállalta a Győri Táncművészeti Általános Iskola művészeti vezetését, amely intézménynek oktatója is. – Bár jó mozgású, szépséges szép fiaim vannak, egyikük sem tanul táncolni. Próbáltam elterelni őket a pálya közeléből, mert tudom, milyen nehéz a balettos élete. Gyönyörű szakma a miénk, megadatik a transzállapot, amely olykor fél óráig is tarthat, miközben napról napra túl kell lépni önmagunkon, s ez nagy boldogság. A táncnak azon pillanatait szeretem, amelyek nem az öncélú szépségért vannak, hanem szólni akarnak valamiről. Ezek a gondolatok, érzések megérintik a nézőket, akik azt mondják: „holnaptól másként lépek ki az utcára”. Ezért kell az életünk minden pillanatát példaadó módon élnünk.