Krisztust megfosztják ruháitól

Olyan hirtelen szerettem bele néhány festménybe, amilyen hirtelen nem szokott már beleszeretni semmibe az ember – különösen nem harminc kiadós esztendő után. Valamikor, az ölelés- és turistaszalámi-szagú gimnáziumi esztendők alatt történt még ilyen, talán éppen akkor, amikor a Czine Bözsi felzavart bennünket a Nemzeti Galériába, bennünket, siralmasan öntudatos és ostoba kamaszokat, igen, akkor, ott szerettem így bele Szervátiusz Dózsájába. Néztem Dózsát, a vörösréz, hegesztett Dózsát a tüzes trónon, és tudtam, valamiért pontosan tudtam, hogy ezt a pillanatot, s benne önmagamat nem fogom elfelejteni soha. Így lett. Az a Dózsa tényleg mindig velem volt, akkor is, amikor a lehető legmesszebb „tébolyogtam” tőle a szellempiac zsibvásárán. No hát, különös kegy a sorstól, ha még egy ilyen szerelmet kínál. Nekem pedig kínált. El Greco Krisztust megfosztják ruháitól és Alonso Cano Don Balthasar Carlos infáns képmása a két kedvenc képem lett – pedig az utóbbit még csak nem is láttam soha. Viszont Martha Nierenberg egyenesen New Yorkból bejelentette, hogy mint Herzog Mór Lipót örököse, igényt tart a képekre. És még egy csomó másikra. Azóta tudom biztosan, nem tudok létezni e képek nélkül... Martha Nierenberg persze nem egyszerűen bejelentette igényét a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában őrzött műkincsekre, Martha Nierenberg pert indított a magyar állam ellen, s perében egyenesen a Zsidó Világkongresszus direkt erre szakosodott bizottsága képviseli. Martha Nierenberg a perindítással egy időben hosszú interjút is adott az AFP hírügynökségnek, s szólott imigyen: „Magyarország, úgy tűnik, azt hiszi, hogy megtarthatja családom műkincseit, amelyek a második világháború utolsó foglyai.” Hiába no, fontos dolog, szép dolog, hálás dolog a nyilvánosság. Jó azonban, ha kellő körültekintéssel kezeljük, nem kell mindjárt a sajtóhoz rohangálni, rendkívüli jelentőséggel bír a türelem és a kellő időzítés. Most ugyanis kiderült, két éven át dolgozott egy bizottság, amelyben Magyar Bálint által kinevezett szakértők vizsgálták a Nierenberg aszszony által visszakövetelt harminc festmény tulajdonjogát. A bizottság megállapítása szerint a kérdéses képek tulajdonjoga Martha Nierenbergé. Az örökösnő nyilatkozata szerint Magyar Bálint arra kérte őt, hogy csendben egyezzenek meg, Nierenberg asszony gondolja, „ennek talán politikai oka lehetett”... Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum igazgatója másképpen emlékszik. Szerinte szó sem volt megállapodásról, az örökösök megbízottai egyszerűen átnyújtottak egy harminc tételből álló listát, mellékelték hozzá a Sotheby’s aukciós ház értékbecselését, és ezt az ajánlatot a magyarok nem fogadták el. Mojzer állítása szerint nem volt semmiféle titkolózás, mindössze arról állapodtak meg, hogy nincs értelme nyilvánosságra hozni a tárgyalásokat. Egy azonban biztos: közbejött egy kormányváltás. S Nierenberg asszony azonnal elérkezettnek látta az időt a nyilatkozásra és a perre. Hogy miért? Nyilatkozata szerint az Orbán-kormány vonakodik a megállapodás aláírásától, számítva arra, hogy az örökösök kihalnak (!), továbbá nacionalistább és kevésbé nemzetközi, mind elődje (!!)... Az idős hölgy saját bevallása szerint is azért választotta a nyilvánosságot, hogy nyomást gyakoroljon a jelenlegi magyar kormányra. Nos, mielőtt tovább bogoznánk ennek a szövevényes és rossz szagú ügynek szálait, jobb, ha megállunk egy pillanatra. Ugyanis az utóbbi időben felvirágzott a műkincs-visszaszerzési üzlet – mondhatjuk, a kedves hölgy pontosan tudta, mit csinál. Volt rá precedens ugyanis, éppen a szomszédban és éppen ebben az időben, hogy egy múzeum faláról leakasztgatták a képeket, és huszonnégy óra leforgása alatt el is szállították. Csak annak az ügynek nem Herzogék, hanem a Rothschildok voltak a főszereplői. Történt még 1998 hideg, fagyos, szürke januárjában, hogy az osztrák Leopold-gyűjtemény vendégszereplésre indult New Yorkba. Szép akkurátusan berendezték a kiállítást, elkészültek az apró, ízletes szendvicskék, kivonult a sajtó, elájultak a kultúrsznobok – majd két Schiele-festményt minden átmenet nélkül egyszerűen elkoboztak az amerikai hatóságok, mondván, tulajdoni igényt jelentettek be rájuk az Amerikában élő örökösök. Szó se róla, kiadós botrány lett a dologból. Szó se róla, ilyet csak Amerika mer megengedni magának. Szó se róla, ha újra születek, amerikai ügyvéd leszek, és műkincsek (vissza)szerzésével fogom múlatni a drága időt... Mindenesetre a derék osztrákok a példátlanul felháborító esemény után nekiláttak átböngészni a múzeumokban őrzött műtárgyaikat, nekiláttak tisztázni mindennek eredetét, nehogy arra ébredjenek egy reggel, hogy Bécset elkobozták az amerikaiak, néhány Amerikában élő örökös kívánsága szerint. 1998. november 5-én az osztrák parlament elfogadta a kultúrjavak visszaszolgáltatásáról szóló törvényt. A törvény három csoportra osztotta a kérdéses műkincseket – festményeket, rajzokat, grafikákat, bútorokat, hangszereket, érméket, kéziratokat és könyveket –: az első csoportba azok a műtárgyak kerültek, amelyeket a náci időkben raboltak el, s amelyeket a háború után visszaadtak eredeti tulajdonosaiknak, de a kiviteli tilalom miatt nem hagyhatták el az országot, s ajándékká minősítve állami tulajdonba mentek át. A második csoportot alkotják a műkincspiacon felbukkant tárgyak, amelyeknek kérdéses a származása, míg a harmadik csoportot a gazdátlan s ezért államosított kincsek képviselik. A törvény előírta csoportosítás szerint láttak neki átvizsgálni tíz országos múzeumot, a nemzeti könyvtárat és a műemléki hivatalt. Willi Korte ügyvéd és holokauszt-szakértő mindjárt kifogásolta is, hogy kizárólag a szövetségi múzeumokban kezdődött meg a vizsgálat, a tartományi felügyelet alá tartozókban nem. De elkezdődött. Eredményeképpen megszületett egy 680 oldalas kimutatás, a Kunsthistorisches Museum munkatársának, Herbert Hauptnak munkája. E szerint magában a Kunsthistorisches Museum tizenkétezer tárgyából 772 darab „kétes eredetű”. E 772 darabból 95-re tartott igényt a Rothschild-örökös, Alphons Rothschild leánya, Bettina Looram. Ez a 95 „darab” töbek között Frans Hals-, Isack van Ostade-, Aelbert Cuyp-képeket tartalmaz, továbbá hangszereket, medálokat és fegyvereket. A Rothschildok egyébként öszszesen 225 műtárgyat követelnek vissza az osztrák államtól. Illetve most már kevesebbet. Ugyanis 1999. március 9-én leakaszgattak a Kunsthistorisches Museum faláról tizenegy nagy értékű képet, s útnak indították őket Londonba. Ugyanezen a napon – ha méregpohár, akkor fenékig! – pódiumvitát tartottak ugyanott, a Kunsthistorisches Museumban az elrabolt zsidó vagyonok kérdéséről. A múzeum igazgatója, Wilfried Seiper elmondta, hogy a háború előtt egész Európában érvényben volt az a műkincskiviteli törvény, amely állami engedélyhez és a kivinni szándékozott tárgyak 10 százalékának beszolgáltatásához kötötte a kiviteli engedélyt. Továbbá idézte Clarise Rothschild 1948-ban keletkezett levelét, amelyben az illető hölgy hálját fejezi ki, amiért az osztrák kormány lehetővé tette, hogy bizonyos műtárgyak visszatartása – kötelező beszolgáltatása – fejében a család visszakapta jogos tulajdonát. Ariel Muzicant, a bécsi zsidó hitközség vezetője viszont visszautasította, hogy háláról lett volna szó, s kifejtette, hogy a holokausztot túlélő zsidók állami zsarolás áldozatai lettek. Mindenesetre az Európai Unió jelenleg hatályos szabályozása szerint bizonyos értékhatár felett az államtól kell engedélyt kérni a műkincsek kiviteléhez. Festmények esetén kétmillió schilling az értékhatár, szobroknál pedig 680 ezer schilling. Aukciók esetén a műemléki hivatal engedélyét kell beszerezni. Nos, a Rothschild család még alá sem írta a megállapodást az osztrák kormánnyal, amikor már megállapodást kötött a Christie’s aukciós házzal a viszakapott műtárgyak elárverezéséről. A Christie’s elnöke el volt ragadtatva, mondván, ilyen csodálatos, páratlan és teljes kollekciót még életében nem látott, majd sietve elutaztak Bécsbe, személyesen akasztották le a falakról a képeket, személyesen csomagolták be, és hajrá!, irány London. Az árverésre ez év július 8-án került sor a következő szlogennel: „Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Kunsthistorisches Museum és az Albertina falairól vásárolhassunk magunknak festményt.” Az árverésre bocsátott kollekció mindösszesen 57,7 millió fontért (!) kelt el. Potomság... Ilyen előzmények után Martha Nierenberg joggal gondolhatta, hogy a Christie’s következő árverése a következő címmel fog nyitni: „Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum falairól vásároljon festményt.” Nem fog ilyen címmel nyitni. Van ugyanis néhány apró probléma. Először: a most visszakövetelt műtárgyak felettébb kalandos utat jártak be Magyarországon – s azon kívül is. A lényeg, hogy a per tárgyát képező képek egy részét az itthon maradt örökösök hivatalosan eladták a magyar államnak. Más műveket viszont szintén hivatalos engedéllyel kivittek az országból. Megint más tárgyakat pedig Herzog Istvánné Kiss Ilona és Bethlen Istvánné kicsempésztek az országból, ezért perbe fogták őket, s a Legfelsőbb Bíróság által is megerősített ítélet teljes vagyonelkobzás volt. Az ítélet 1948-ban született, akkor pedig már nem volt Magyarországon zsidóüldözés – vagyis tökéletesen értelmetlen arra hivatkozni, hogy a bíróság ítélete diszkrimináción alapult. Végül pedig említsük meg azt az „apróságot” is, hogy Herzog Erzsébetet, Martha Nierenberg édesanyját az 1973-ban életbe lépett magyar–amerikai vagyonjogi megállapodás keretében kártalanították. Festményeinek értékét New York-i műkereskedők és igazságügyi szakértők akkor 210 000 dollárra becsülték, s ezt az összeget a magyar állam kifizette. Elhiszem én, jó lenne a pénz mellé megkapni a képeket is, most, így az ezredforduló táján, de reméljük, erre mégsem kerülhet sor. Reméljük, mindennek van határa...