Siófok, Fehérvár

El kellene mégiscsak menni... Ott kéne lenni, a jóérzés miatt, s mert komoly a tét. Komoly, mert azt akarják, hogy nagyon komoly legyen. S ha nem megyünk el, utólag hiába szégyelljük majd magunkat. Ha nem megyünk el, lehet, hogy megnyerik. Tudjátok, mi lesz, ha megnyerik? Az lesz, mintha az évezred legnagyobb csatáját nyerték volna meg. Ahhoz képest a kurszki páncélos ütközet nem volt semmi se, ott csak gyerekek hajigálóztak papsajttal... Gondoljatok derék újságjaink szalagcímeire – Jézus Mária! –, arra gondoljatok. És a szalagcímek alatt ott lesz az összes még derekabb, még függetlenebb politológusunk és elemzőnk, és akkor majd elmagyarázzák... Elmagyarázzák, hogy lám, lám, ők megmondták előre. Megmondták már azon a májusi éjszakán, amikor győzni mertünk, megmondták, hogy az nem lehet. Nem lehet, mert ők nem így képzelték, nem így tervezték, nem így akarták. Ők úgy akarták, hogy marad minden a régi. A megszokott, az ismerős, a kellemes és barátságos Régi. Nem is értik, hogyan történhetett az az 1998-as baleset... De megtörtént, a fene egye meg. És felálltak, leporolták magukat, fújtak egy kis dezodort az átizzadt nejloningre – és nekiláttak elhitetni az országgal, hogy így nem is lehet élni. Ugyanis élni szerintük csak az általuk elképzelt keretek között lehetséges. Ha nem megyünk el, és esetleg megnyerik, akkor Székesfehérvár és Siófok erről a keretről fog szólni. Pedig csúnyácska, igénytelen keret az. Olyasmi, mint ami a párttitkár szobájának falán lógott évtizedekig. S ami benne van, a csoportkép, az egyenesen lehangoló. Bal szélén Thürmer Gyula, jobb szélén Tamás Gáspár Miklós – két szerencsétlen ürge találkozása a végtelenben... Ha nem megyünk el, ezt a képet fogja fényesítgetni, dédelgetni minden lapjuk. Rossz lesz... És azt fogják még mondani, hogy persze, hát vége, hát helyreállt a rend. És az még rosszabb lesz... nem megyünk el, azt fogják mondani, hogy ők az ország. Az lesz a legrosszabb... De ha elmegyünk, akkor összeomlik másfél éves munkájuk. Pedig kemény munka áll mögöttük, az nem kétséges. Nehéz dolog ám ennyire gyűlölni, nehéz dolog elhitetni, hogy minden rossz, minden tragikus, mindennek vége. Nehéz, megerőltető, embert próbáló ám folyton hazudni. Ha elmegyünk és megnyerjük, kétségbe fognak esni. Rengeteg melójuk megy ugyanis veszendőbe. Hátha bele is fáradnak, egy kicsit legalább... Nem elég tudni, hogy nem ők az ország – el is kell hinni, megint. 1998-ban elhittük, és meg is történt a csoda, pedig azt mondták, azt írták, azt sulykolták, nem történhet meg soha. El kéne menni – egy könnyű kis séta az egész az álmos, rántotthús szagú, csöndes vasárnapban. Olyan jó lenne olvasni a szalagcímeket, hogy „mindkét körzetben győzött a koalíció jelöltje”. Olvasni, és tudni, hangosan csikorgott a foguk, miközben leírták...