Erdővidék, Baróti-hegység

1529. augusztus 18-án Szapolyai János kézcsókkal járul II. Szulejmán szultán elé a mohácsi csatatéren. Sokan ostorozták már szegény Szapolyait azért a nevezetes kézcsókért – pedig hát, ez volt, mit tehetett... Országa romokban, a maradék egy része az oszmán jóindulatától függött, másik részére pedig már szemet vetett Habsburg Ferdinánd... „Annyira jutottak a magyarok, akár mágnások, akár nemesek, hogy akinek két növendék fia volt, az egyiket Ferdinánd pártjára irányította, a másikat János királyéra.”Ennyire jutottunk, bizony. Nem először, és nem utoljára.Aztán János király, fegyverrel kívánván érvényt szerezni jussának – amely juss nem volt éppen csekély, hanem Szent István véráztatta, büszke koronája, a korona, amely maga volt az ország -, Földvárnál találkozott Ferdinánd hadaival. És győzött Szapolyai János, végre győzött itt, bár nem sokat érő volt az a győzelem. Mi már tudjuk, ő még nem tudta, nem tudhatta. Ő csak boldog volt Földváron, és azt hitte, a korona az övé lesz, s az ország megmarad, ha török gyám alatt is, ha nehezen is – megmarad. A hazának meg kell maradnia: nincs ennél nagyobb parancs. Sem királynak, sem koldusnak.Hát úgy legyen!Ha van, aki ismeri, aki vérével teljesítette mindig ezt az egyszerű parancsot, az a szép, szomorú, konok székely ember.Hej, Istenem, ez már itt a Székelyföld!Székely szabadságSzép Erdővidék, ahol a már meglévő Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék mellett létrehozták maguknak a szomorú, szép, konok székelyek Miklósvár fiúszéket – mert rendnek kell lennie, s a rend a székely önigazgatásnál, a szent székely szabadságnál kezdődik.Fontosabb az a kenyérnél is.Miklósvár fiúszék központja Mik-lósvár lett éppen, a kevés katolikus többségű falucskák egyike, amelyben elaludt nagy időkre a Kálnoky-kastély.Volt idő, amikor még élet nyüzsgött az öreg kúriában.Ma már a csönd nyüzsög benne.Az a legzajosabb, ha a csönd nyüzsögni kezd. Térül-fordul esetlenül a jámbor, és leveri a semmi polcáról az első emléket. Ijedten utánakap – hiába. Csak lever még egyet. Nagy csörömpöléssel leesnek aztán mind az emlékek, millió darabkára törnek, és a nagy zaj felébreszti az összes hajdani Kálnokyt, akik itt éltek, akiknek lába nyoma belecsiszolódott a lépcsőkbe meg a kert vén ösvényébe.Felébrednek a Kálnokyak, és rájuk mosolyognak a bölcs gesztenyefák. Felébred Kálnoky István uram, meg fia, Sámuel.Székely lovastiszt volt Kálnoky István uram, Miklósvár fiúszék alkirálybírája, részt vett jó urának, I. Rákóczi Györgynek felvidéki és morvaországi hadjáratában. Büszkén is, meg roszszallóan is néz fiára, Sámuelre.Mert hát mégiscsak főkirálybíró lett a Sámuel gyerek, s ez elég ok a büszkeségre. Viszont Habsburg-barát is volt a kölök, csak színleg állt Thököly mellé, meg kémkedett is Lipótnak, aki hálából grófi rangot adott neki – hát ezért egy nagy pofont érdemelne. Lendül is már az apa keze, aztán mégis lehanyatlik. Háromszáz esztendő eltelt már az élet óta, hogy nézne ki két verekedő Kálnoky az udvarházban?! Összeszedegetik inkább az összetörött emlékeket, és leülnek kicsit a fák alá.Van mit megbeszélniük.Hagyjuk is őket magukra.Talán még megijednének.Elég lesz szegényeknek, ha rájönnek, már semmi nem az övék.Semmi kis falucska áll az Olt bal partján, a Barcaság szélén. Szabad és büszke határőrök lakták valamikor – ennyit vagy még ennyit sem őrizne Apácáról a kalendárium, de hát született itt valaki 1625. június 10-én, egy szurokfekete, meleg nyári éjszakán.Felcseperedett a fiúcska, első tanuló lett a kolozsvári és a gyulafehérvári kollégiumban, amiért is tanára, Geleji Katona István Hollandiába küldte tanulni. Leiden, Utrecht és Harderwijk Európa-hírű egyetemein lett tudós a fiúcska, az Olt bal partjáról indult Apáczai Csere János. S mert ez az Olt mellől indult fiúcskák sorsa, hazatért ő is a szülőföldre. Professzora lett a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári oskolának, majd Kolozsvárott bölcseletet és teológiát tanított. Magyar Enciklopédiája az első magyar nyelvű tankönyvek egyike, de fordított Vergiliust, fölnevelte Bethlen Miklóst, küzdött az erdélyi magyar egyetemért, aztán meghalt.Szobor hirdeti Apácán, kit is szült ez a semmi kis falu, kit is adott a világnak a szép Erdővidék.Köpec sem nagyobb hely Apácánál, mégis sok vért áldozott a hazáért, a szabadságért. Sokszor ráfizettek a köpeci szegény székelyek a nyakasságra is, a hiszékenységre is.Rövid ideig volt fejedelme Erdélynek Barcsay Ákos, de sok gazemberséget bírt elkövetni e rövid idő alatt is a székelység ellen. Amikor aztán olyan mértéktelenül megadóztatta a népet, hogy azt már tűrni nem lehetett, egész Háromszék fellázadt ellene. Gyáva volt Barcsay Ákos ahhoz is, hogy szembenézzen az ellenszegülőkkel, testvérét, Gáspárt küldte, hogy vegye vérüket.Ahol a Barót vize kanyarog Köpec mellett, ott zajlott le 1661-ben a csemeréti csata. Leverték a székelyeket, és véres bosszút állt Barcsay Gáspár. Sokakat kivégeztek, sokakat megcsonkítottak. A fülüket vágták le szegény parasztoknak, valamilyen ördögi ötlettől vezérelve.Aztán eljött 1848, és Köpec kétszer is főszereplője volt a szabadságharcnak. December 9-én a köpeci híd közelében ütköztek meg a szabadságharcosok a császáriakkal, és alulmaradtak az ütközetben. Heydte főparancsnok elfoglalta a falut, majd megnyugtatta a lakosságot, mondván, senkinek sem lesz bántódása. Aztán éjjel sorra felgyújtotta az alvó házakat. Lekaszabolták a fagyos éjszakába menekülő embereket, hatvanan, köztük sok gyerek esett áldozatul a mészárlásnak. A bosszú szerencsére nem váratott sokáig magára. Négy nap múlva, december 13-án a székelyek ellentámadása következett, s a felkelők fényes győzelmet arattak. Gábor Áron vezényelte a székely tüzérséget, áldja meg az Isten még az emlékét is. S ne feledkezzen meg azokról a névtelen hősökről sem, akik itt nyugszanak csendben a jeltelen, közös sírban.Szárazajta1944. szeptember 26. Hajnalodik. Fény jön végre a nehéz éjszakára.Nehezek az éjszakák, régóta nem aludt nyugodtan a környék, régóta nem aludt nyugodtan Szárazajta.Hírlik, Maniu-gárdisták garázdálkodnak a környéken.A jószágra azért mégis gondot kell viselni.A jószág enni kér, nem tud háborúról, nem ismeri az emberi kegyetlenséget.A jószág együgyű – a jószág bölcs.Szép Albert kimegy az istállóba, kiganézza a bikát. Férfi kell ahhoz, a bikához. Felesége megeteti a tyúkokat, összeszedi a tojást, fiuk, Béla friss vizet húz a lovaknak.Aztán megáll a levegőben a kéz, megáll félúton a vödör, egyenesre fordul a vasvilla.- Jönnek!Úgy hangzik a kiáltás, mint a lélekharang.A bizonytalan rettegés helyére beköltözik a jeges, kézzelfogható félelem.Ez a félelem, ez most a bizonyosság.És az, hogy történni fog valami.És a remény, hogy talán mégsem...Bevonulnak a Maniu-gárdisták.Hangosak.Erősek.Most ők az erősek.Vad az arcuk, szemükben lakik a gyilkolás.Szárazajta fegyvertelen székelyei állnak, és várják a sorsot.Összeterelik őket az iskola udvarára.És elkezdődik...Tizenhárom fegyvertelen székely ember marad arcra borulva a porban:Elekes Lajos,Gecse Béla,Nagy András,Nagy D. József,Nagy Sándor,Málnási József,Németh Gyula,Németh Izsák,Szabó Benjámin,Szép Albert,Szép Albertné,Szép Béla,Tamás László.Tizenhárom egyszerű székely ember. Majd ötven évig emlékezni sem volt szabad rájuk – majd ötven évig titokban hullt virág a sírjukra.Most már lehet emlékezni.Most már Szárazajtán is következhet a megbocsátás.Ha ők is úgy akarják.A fák nyelveElek apó, mondj egy mesét! Csak egy utolsót még – látod, felnőttem, és mesétlenek, szigorúak az esték.Meddig ér az égig érő fa? Mit csinál most Furulyás Palkó? Dalol-e még az aranytollú madár? Hová lett az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony? Miről suttog éjjel Szent Anna tava? Hová igyekszik ezer esztendeje a Maros és az Olt? Hová ugrik Firtos lova? Aztán megenyhült-e már a kolozsvári bíró?Elek apó, mondd, lehetek még gyerek?Úgy nőnek itt a mesék, mint erdőben a gomba. Meséket, mondákat, legendákat szül a táj. Erdővidék „teteje” – olyan tényleg, mint az Isten tenyere.S Isten tenyerében kis „rakás krumplipaprikás” falucskák, közöttük is a legkisebb: Kisbacon.Csak itt, ebben a pici falucskában férhetett el mindaz, amit Benedek Elek tudott.Ebből a pici falucskából indult minden magyar gyerek esti meséje, álma, mosolya – itt lakik a csoda, amelyet régi ismerősként üdvözöl minden gyerek, kezébe vesz, kebelébe, lelkébe rejt – aztán felnőttként elfelejti, mégis, mégis megvédi egy életen át.Komoly, öreg fák suttogták Elek apónak az összes mesét, regét, besuttogták neki, a kúria tágas, félhomályos dolgozószobájába. Nem is volt egyéb dolga Elek apónak, mint lejegyezni valamennyit. Nem is volt egyéb dolga, mint megtanulni a fák nyelvét, a táj nyelvét – a gyerekek nyelvét.A többi – csak apróság.Apróság volt visszaszerezni a birtokot, amely elveszett, mert taníttatták Elek apót, s a tanítás fölemésztette a földet, fölemésztette a kisbaconi megélhetést.Visszavásárolt mindent Elek apó, abból a pénzből, amit meséiért kapott, visszavásárolta, mert megfogadta. És fölépíttette a Mari-villát Kisbaconban, hogy nyaralhasson valahol a népes család, s hogy legyen hol lejegyezni a fák történeteit.„Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze.”Ezt mondta Elek apó.Azután meg meghalt.Írás közben, a Mari-villa tágas, félhomályos dolgozószobájában. Meghalt – és akkor összenéztek egy pillanatra a fák, és sírtak is egy kicsit, de azt nem látta senki, csak a gyerekek.Kivitték Elek apót a kisbaconi temetőbe, röviden írt a koszorújára Kisbacon nehéz sorsú népe.„Kis falu sír – siratja nagy fiát.” Hát ennyit írtak. És álltak levett kalappal, néhány komor, nehéz sorsú székely-magyar, és gyerekek lettek újra, nem többre, csak egy pillanatra.Néhány pillanat jut egy egész életre, amiért érdemes, s ami nem múlik el soha.