Háromszék – Kovászna megye

Volt egyszer egy fiú. Szegény székely határőr fia. Sok minden szokott élni a szegény székely határőrök fiaiban. A lelkükben. Ott szokott lakni a tudásszomj, a becsvágy, a becsület és a haza szeretete. Alig végezte el középiskoláit a Berecken született fiú, máris katonai szolgálatra jelentkezett.A második székely ezrednél is szolgált, az ötödik pesti tüzérezrednél is. Éjszakánként Bereckről álmodott, a szülőfaluról, Erdély keleti kapujáról. A székely fiúk sohasem tudnak megszabadulni a szülőföld emlékétől, s ha végleg máshol kell élniük, hát mindig meghalnak egy kicsit. Nappal pedig azt álmodta a fiú, hogy majd a Bombardiercorpsnál lesz tüzértiszt, úgy szolgálja a hazát.Nem vették fel oda, pedig kétszer is megpróbálta.Leszerelt hát, és hazatért Bereckre.Itt, a szülői házban érte a szabadságharc kitörésének híre.1848. november 28-án Sepsiszentgyörgyre gyűltek a székelyek, és megbízták őt a lőszergyártás és hadfelszerelés megszervezésével.Ha megbízták, hát jól tették.Mert lett ágyú. A semmiből. Mert ha úgy kívánja a haza, hát a semmiből is ágyú lesz, mert így akarják a szegény székely határőrök fiai.Gábor Áronnak hívták ezt a székelyt. Találkozunk még vele hamarosan. Addig is áldja meg az Isten, mind a két kezével!Az Ojtozi-szorosSok csudálatos férfit látott rajta kívül is ez a semmi kis falu, itt, a világ végén, de még az Ojtozi-szoroson innen, vagyis az európai szellemen belül.1849. július 25-én itt találkozott Petőfi Sándor Bem tábornokkal, akit hívhatunk néha, csak úgy, a magunk örömére így is: Osztrolenka véres csillaga. Hívhatjuk így az ősz szakállú hőst, mert akkor eszünkbe jut a bizakodó kérdés: „Mi ne győznénk?”Hát reánk fér már egy kis bizakodás is, egy kis győzelem is – és higygyük el végre: csak rajtunk múlik. Merni kell nagyot akarni, merni kell nagyot gondolni, merni kell szembeszállni a cinizmussal, ennyi az egész.Mint erőtlen, gyönge test a néma kútba, úgy hull bele fény is, hang is, remény is, bátorság is a rettenetes hegyek közé szorult, félelmetes szurdokba.Farkas szimatolja itt a csöndet, s elpirul a patak, ha szóba mer elegyedni néha medrének fehér, bölcs köveivel.Íme hát az Ojtozi-szoros!Erdély és Moldva határa.Itt még Európa – odaát már valami más.Nem értékítélet ez, csak szikár tény, amely úgy koppan bele az életekbe, mint ellentmondást nem tűrő, szigorú ítélet. Itt még élet, bánat és öröm, ezernyi ezeréves szokás, hagyomány, szemvillanás, kézszorítás, bosszú és megbocsátás és vallás és Isten imádata. Odaát ugyanez – csak valahogy másképp.Ez a másképp áll közöttünk, nem a hegyek, a lebírhatatlan, komor és fenséges Kárpátok, s még csak nem is a hegyek között átvezető néma szorosok.A hadak útja volt ez mindig.Ugyanezeket a sziklákat látta Batu kán, amikor a Magyar Királyság ellen vezette kutyafejű népét Ázsia kietlen pusztaságairól. Ilias moldvai vajda is elhozta idáig seregét, ám a felkelő székelyek kiverték innét. 1707-ben megfordult az irány: Mikes Mihály székely serege Moldva felé menekült Rabutin hadai elől. Aztán 1849. június 25-én Bem csapatai özönlöttek a szoroson át, hogy még Moldvában megállítsák a magyar szabadságra törő cári csapatokat.1916-ban a románok törtek be a szoroson át, a rettenetes, öldöklő csatában a 18. honvéd gyalogezred hozta a legnagyobb áldozatot.S mi hátra volt még, elkövetkezett...Feketeügy1944 augusztusában, Románia sikeres kiugrása után vége lett mindennek. Iszonyú túlerőben lévő szovjet és román hadak özönlöttek az Ojtozi-szorosba, hogy leigázzák Magyarországot. Sikerült, de nem könnyen. A 24. határvadász zászlóalj és a székely erődszázad Pisky Zoltán vitéz ezredes vezetésével sokáig ellenállt a túlerőnek. Egészen addig, ameddig lehetett. Egészen addig, ameddig el nem pusztultak mind. Elpusztultak megint, mint mindig, a szép magyar és székely leventék, elpusztultak a néma szorosban, hátukat a hazának vetve, a hazának, amely évtizedekig hallgatott még az emlékükről is.Nem hallgathatunk többé!Kell hogy legyen bennünk ennyi tisztelet! Ennyi önbecsülés. Ennyi szeretet.Hiába sietett Bem Moldvába az orosz elé, nem sikerült megállítani a cár hadait. Betörtek azok Erdélybe, két irányból is. Jöttek. Lejn vezetésével az Ojtozi-szoroson át, és Ligyers parancsnoksága alatt a Tömösi-hágón keresztül. Elözönlötték a Barcaságot, Háromszéket, fent Bécsben meg elkezdték keresgélni a pincékben a legeldugottabb gönci hordót, hogy legyen mivel koccintani a magyar szabadság halálára...Egy kicsit azért korán örültek a fényességes császár udvarában. Megmutatták még honvédeink, mire képesek, ha a hazáról van szó.Kicsi falu Kökös, a Szépmező szélén, az Olt és a Feketeügy szögletében.1849. június 21-én a cári csapatok bevették a Tömösi-hágót, elfoglalták a brassói várat, s nyitva állt az út Háromszék, a Székelyföld irányába. Két nap múlva, június 23-án Kökösnél álltak eléjük a magyar honvédek, Gál Sándor ezredes vezetésével.Nyár, forróság – és a halál csöndje. Csak a falu biztonságos helyre hajtott marhái bőgnek, kínozzák őket a bögölyök. Az ezredes, mint egy szobor, a csönd és a halál mögé néz.És elkezdődik.A tüzérséget maga Gábor Áron vezényli – de hiába. Gyalogságunk, huszárjaink oly kevesen vannak, hogy néhány órás öldöklő küzdelem után kénytelenek meghátrálni. Az oroszok elfoglalják Kézdivásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt – a magyar honvédek pedig felkészülnek az újabb, a döntő ütközetre.A székely haderő mozgósítja legutolsó tartalékait is. Aki él és mozog, fegyvert fog, így tudnak kiállítani úgy hét-nyolcezer katonát. És július másodikán ismét felsorakozik egymással szemben a két sereg. A cár túlerőben lévő martalócai és a maroknyi, maradék székely, elszánva mindenre, elszánva halálra, mert – jó, ha tudjuk s megjegyezzük! – a szabadságot soha nem adták ingyen.A főszereplő megint csak Gábor Áron. A derék székely határőr nagyszerű fia irányítja a tüzérséget, s a halált osztó ágyúk tüze visszaveti az ellenséget a Feketeügy túlpartjára.De iszonyú csend hasítja ketté a csatazajt – s csak egyetlen pillanatra. Talán nem is veszi észre senki, csak az Úr. Egyetlen pillanat, egy hős férfinak maga az örökkévalóság. Az örökkévalóság, amelyben élesen látszanak a fények, a színek, a Feketeügy véres vize, a véres arcba tapadó fűszál, és erős, mindent betöltő a föld szaga, a földé, amelyért megint, amelyért mindig meg kell halni.Egy eltévedt ágyúgolyó darabokra szaggatja Gábor Áron testét.Hát ez a csönd pillanata.Még az Úristen is elmorzsol egy könnyet a szeme sarkában, aztán siet, sietnie kell, mert sok a teendő, ítélni kell élők s holtak felett.A honvédek pedig hajadonfőtt állnak a rekkenő nyárban, s zokognak, csak zokognak sokáig, s nem értik, hogy miért éppen ő. Miért mindig a legnagyszerűbb, a legkülönb? Eszükbe sem jut, hogy otthon az asszony majd ugyanezért ad hálát, mert hát valakinek mindig életben kell maradnia, mert hát a csata után jönnek a hétköznapok, jön az élet, amelyben majd az emlékezés lesz az egyik megtartó erő...Tábla áll a Feketeügy hídja mellett, s hirdeti az örök megmaradást:„1849. július 2-án ezen a helyen ütközött meg Gál Sándor ezredes vezetésével a maroknyi háromszéki népfelkelő sereg az osztrák császári és orosz cári túlerővel. Ebben a csatában esett el a szabadságharc hőse, Gábor Áron őrnagy (1814-1849).”Uzonba vitték először Gábor Áron földi maradványait, elhantolták, gyorsan, hevenyészve, majd a csaták végeztével átszállították tetemét végső nyughelyére, Eresztevénybe.Mindjárt az országút mellett áll a kicsi református templom. Kertjében sírok, székelyekből nőtt fák, virágok, békesség, csend – és ő.Fontosak a sírok, eligazítják az élőt.Ha felveri őket a gaz, akkor is.Mert hát úgysem lehet nem beszélgetni az ősökkel – aki nem teszi meg soha, boldogtalan és hiábavaló.Állj meg hát, vándor, Eresztevény határában, az országút mellett, a kicsi református templomnál, és emeld meg kalapodat! Egy pillanat az is csupán, mégis elkísér egy életen át. Elkísér a tudat, hogy otthon vagy itt is – s ez béke, boldogság és nagyon szigorú kötelesség.Szentlélek fölöttIdefent Kézdiszentléleken megnyugtat a jóleső bizonyosság: az emlékeket legalább nem lehet széthordani. Mert ennyi maradt csak az öreg várból, amelyről már jó Báthori Zsigmond urunk fejedelemsége idején, valamikor 1586 és 1602 között is csak ennyit jegyeznek fel a krónikák: „fényes volt vár”, „helyrehozhatatlan vár”. Aztán a Mikesék hajdan büszke várkastélya sem került ki valami fényesen az idővel és a nehéz magyar történelemmel vívott küzdelemből.Mégis... Emlékszik még mindenki, hogyan rabolták el Sárát.1634-et számoltunk akkor Krisztus urunk után, s éppen Tarnóczi Sebestyén uramé volt a büszke kastély. Aztán egy csillagtalan, sötét, szélfútta éjszakán Mikes Mihály válogatott jó embereivel megrohanta Tarnóczi uram birtokát, de nem pénzért, nem kincsért, nem aranyért, még csak nem is a pince boráért – hanem Sáráért, Tarnóczi uram leányáért.Elrabolták Sárát a martalócok, az anya, Károlyi Zsófia meg eszét vesztve rohant fel a fejedelemhez, Rákóczi Györgyhöz, hogy panaszt tegyen, igazságot követeljen.Meghallotta ezt a leányrabló is, és jó érzékkel megsejtette, ha lesz igazság, akkor az ő feje le fog hullani a porba. Nem tétovázott hát sokat, átmenekült Moldvába, Lupul vajdához.Az még hagyján, de a leányt, Sárát is hazaküldte. Méghozzá úgy, ahogy elrabolta, vagyis leányként. Azért a birtokait elkobozták. Végül néhány esztendő elteltével kegyelemért folyamodott. Kérése meghallgattatott, s hazatérhetett Erdélybe.Hát, ilyen csuda regényes dolgok estek meg hajdan ebben a kastélyban, még akkor is, ha ma már a kastélyt is csak nagy nehezen lehet ideképzelni. Még szerencse, hogy a majd hatszáz éves templomerőd megmaradt, hirdeti az Urat, s kertjében rég elfeledett halottak serege vigyázza az időt.Megnyugtató az ilyesmi olyan korban, amelyben néhány semmiben függő pillanatra van felfűzve az egész élet. Megnyugtató néhány névtelen, kidűlt kereszt, amely mögé oda lehet képzelni egy jó nagy darabot az örökkévalóságból.- Kik ezek? – sóhajtották az elfeledett keresztek, és csak néztek ránk gyanakodva.- Garabonciások – suttogta a temető, és megsimogatta arcunkat, mint a jó, örök anyához illik.- Még vannak garabonciások? – vidámodtak neki a névtelen keresztek, és mosolyogtak, olyan furcsán, ahogy a szellemek szoktak.- Még igen – mosolygott a temető is -, és azt hiszem, egyre többen lesznek. Megint megtanulnak majd élni az emberek, élni, emlékezni, múltba nézni, megtanulnak, meglátjátok, különben végük lesz.S a szél is ezt susogta Szentlélek felett, a hegy tetején, ahol kicsi kápolna áll, kicsi kápolna, nagyon közel az Úrhoz. A magány valahogy mindig közelebb visz Őhozzá – éppen ezért mindegy annyira, hogy hiszel-e, vagy nem hiszel. A lélek kamrájában félre van téve valami, s azt a valamit az ilyen helyek szokták elővenni. Előveszik, nézegetik, s mosolyognak, ha látják, hogy sírni volna kedved. Mert akkor még akad benned jóság.Áll egy kereszt is itt a hegytetőn.Kozma Gábor állította 1967-ben.Ugyan miért állít keresztet az ember a hegy tetejére?Vagy nagyon fél az elmúlástól, vagy egyáltalán nem fél tőle.És szellőzködnek már a földek, végigsimogatja barázdált hátukat egy-egy vén felhő – s ez jólesik nekik. Jólesik minekünk. Jólesik a halottak seregének, amely őrzi az időt.Hát nem mindegy akkor, hogy meddig élünk?