– Ön szerint fordulóponthoz érkeztünk az emlékezetpolitikában?
– Wittner Mária személyes története a Kádár-rendszerről alkotott képet alapjaiban rombolta, hiszen csak azzal, hogy 1970-ig börtönben volt, a kádári konszolidáció, illetve az úgynevezett gulyáskommunizmus mítoszát cáfolta meg, miszerint az 1963-as amnesztia után a rendszer békét kötött az ötvenhatosokkal. A sorsa arra az ellentmondásra világított rá, hogy éppen azok a fegyveres harcosok, egyszerű emberek, munkások, parasztok szenvedtek a legtöbbet, akikre a szocialista rendszer hivatkozott. Wittner Mária ugyanis egyszerű hátterű volt, nem tanulhatott, egyike volt a legtovább börtönben maradottaknak, és a rendszerváltásig nagyon nehéz élete volt. Személye nem véletlenül nem volt ismert addig, de később sem csak önmagát, hanem a szabadság eszméjét képviselte. A halálával éppen ezért a tudásátadás és az emlékezetformálás szempontjából fordulóponthoz érkeztünk, hiszen a rendszerváltás után az ötvenhatosok beszéltek, sokszor vitatkoztak 1956-ról, de mégis volt egy személyesen átélt történetük, amit a történészek a levéltári kutatásokkal kiegészítettek. Ez a lehetőség lassan megszűnik, 1956 emlékezetből történelemmé válik, és más dimenzióba kerül, ahogy az 1848–49-es forradalom, az első világháború vagy Trianon.
– Wittner Mária és Brusznyai Árpádné is édesanya volt, de gondolhatunk Tóth Ilona vagy sok más fiatal forradalmár édesanyjára is, akik amellett, hogy személyes tragédiaként élték meg 1956 történéseit, példát is mutattak. Milyen szerepet vállaltak akkor a nők?
– A forradalom után az állampárt és a Belügyminisztérium is meg akarta érteni, mi történt 1956-ban, nehogy még egyszer előfordulhasson hasonló, ezért a korabeli politikai rendőrség számadataiból lehet látni, hogy a magyar társadalom 10-15 százaléka valamiféle aktivitást vállalt az eseményekben. 1956-nak tehát óriási társadalmi támogatottsága volt. Nemcsak az utcára vonuló százezernyi diák, hanem a fegyverrel harcolók között is voltak nők, emellett a munkástanácsoknak is voltak női tagjai, ahogy élelmet is gyűjtöttek, sebesülteket is mentettek és ápoltak. Ha megnézzük az október 25-i Kossuth téri sortűz áldozatait, a véleményüket a felvonulással kifejezők között is számosan voltak fiatal iskolás, egyetemista vagy munkába igyekvő nők.
– Bár nagy volt a forradalom társadalmi támogatottsága, a fegyveres túlerő miatt nem tarthatott sokáig. Miben hozott mégis változást?
– A kommunista pártelit tagjainak 1956-ban azt kellett megtapasztalniuk, hogy elveszíthetik a hatalmat. Előfordult, hogy az életük forgott kockán, és az olyan, általuk ellenforradalmároknak mondott forradalmároktól kellett segítséget kérniük, mint például a későbbi Veszprém megyei párttitkárnak, Pap Jánosnak Brusznyai Árpádtól, ez pedig megaláztatást jelentett nekik. Közben viszont a felkelők rendet tartottak. Akadtak ugyan népítéletek, de nem ezek voltak a jellemzők, mivel a forradalomban kiválasztódott vezetők igyekeztek lecsillapítani az embereket. Az 1956-os eseményeket tehát a tömegesség, a spontaneitás, a rendpártiság és a szolidaritás jellemezte annak ellenére, hogy abban az időben nem volt egy központi hatalom, hiszen
Nagy Imre sem tekintette magát a forradalom miniszterelnökének, csak egy válságkezelő kormány vezetőjének.
Az önszerveződésre utal, ahogy a nemzeti bizottságoknál, a munkástanácsoknál, az élelemszállításban és a sebesültek ellátásánál is megjelent például az egyházak közösségformáló ereje, amit a Rákosi-rendszernek nem sikerült megsemmisítenie. Ezekben a szervezett, értékelvű közösségekben a férfiak mellett ott voltak a nők is, akiknek nagy szerepük volt a diktatúra alatti értékőrzésben. Ezáltal érthetjük meg, hogyan válhatott az az alig kéthetes eseménysorozat olyan jelentőségűvé, amelynek még ma is érezzük a hatását.
– Az 1956-os forradalom tehát a szervezettség, az emberség küzdelme volt?
– Az, hogy a társadalom alapértékei felszínre tudtak kerülni, annak köszönhető, hogy a nemzeti függetlenség gondolata – amit 1945 után a megalázás szintjéig nyomtak el – és az alapvető demokratikus értékek mellett a társadalom nagy része kiállt. A „Ruszkik, haza!” és a „Vesszen az ÁVO!” jelszavakon túl az emberek szabad választásokat, szólás- és vallásszabadságot követeltek. 1956-nak tehát volt mozgósító ereje, amiről Kádárék tudták, hogy bármikor előhívható, ezért – bár a véres megtorlást követően egyre több mindent engedtek – a március 15-i tüntetéseket betiltották. Egy saját magát kommunistának valló, auschwitzi túlélő Angyal István, egy konzervatív családból származó Iván-Kovács László vagy a vidéken élő, hívő katolikus Brusznyai Árpád egy szabad választás alkalmával valószínűleg a parlamenti patkó ellentétes felén ültek volna, de a külső elnyomó hatalommal szemben mindannyian ugyanazt akarták: nemzeti függetlenséget és valamifajta demokráciát. Mindenesetre 1956 nagyon sok, nagyon különböző értékrendű ember közös szabadságélménye volt.
– Lehetett-e hatással ez a szabadságélmény később a hatalom és a társadalom viszonyára?
– 1956 egy rendkívül erőszakos diktatúra és egy idegen megszállás elleni lázadás volt, ami a rövid ideje alatt több pozitív értéket is megfogalmazott: a nemzeti függetlenséget, illetve azt, hogy a szabadság és a felelősség együtt jár. Mindebben természetesen volt nagyon sok kockázatvállalás és az egyéni érdekek háttérbe szorítása, hiszen a mezőgazdaságban és a gyárakban is rend volt, semmit nem hordtak szét. A remény viszont a szovjet csapatok november 4-i bevonulásával szertefoszlott. Kádár a nagy társadalmi szervezőerők ellen fordulva a forradalom leverése után befejezte a Rákosi-rendszer politikáját: 1959 és 1962 között kikényszerítette a hatalomtól egzisztenciálisan is független vidéki parasztság kollektivizálását. A hatalomgyakorlás módszerei ugyanakkor a rezsim érdekei mentén sokat változtak, míg az ÁVO a párt ökle volt, a III/III a párt füle lett, vagyis míg Rákosi a terrorra és a demonstratív erőszakra, Kádárék a közösségek egymás elleni kijátszására és bomlasztásra, tehát a társadalom atomizálására építettek a bizalmatlanság manipulatív megteremtésével. Az erőszak lehetősége azonban végig megmaradt, és erre időnként figyelmeztették is az embereket, gondoljunk az október 23-i, de akár csak a március 15-i spontán megemlékezésekkel szembeni rendőri atrocitásokra. A társadalmi választ talán a Megáll az idő című film elhíresült mondatával lehetne szemléltetni: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” Mindez azonban legtöbbeknél nem a beletörődést vagy a kollaborációt, hanem az új utak keresését jelentette önvédelemből, azért, hogy az értékeket ebben a helyzetben is át tudják adni. Ez afféle alkalmazkodó ellenállás volt, ami egészen a rendszerváltásig megfigyelhető.
A magyar október
