Az izsáki gyilkosok büntetését a legfelsőbb katonai törvényszék is jóváhagyta ― adja hírül a Friss Ujság november 15-én. A lap visszatekint a bűnper előzményeire, vagyis hogy „1919. november 18-ra virradó éjszaka Zbona János őrmester, Danics Mihály és Juhász István csendőrök behatoltak Pánczél Zoltán és Beck Sándor kereskedők, továbbá Schmidt Árpád szabó izsáki lakásába, teljesen kifosztották őket, mindhármukat kocsira tették, amelynek kocsisa a Cs. Tóth Gyula nevű izsáki legény volt.” Egy tanyára elszállították az elfogottakat, „ahol kapákat, ásókat és köteleket szedtek fel, kivitték a három szerencsétlent az orgoványi erdőbe és ott mindhármukat felakasztották, holttestüket pedig az erdőszélen elföldelték. A katonai törvényszék rablásban mondotta ki a vádlottakat bűnösnek, mert úgy találta, hogy a vádlottak parancsra cselekedtek.” A több éves börtönbüntetésre ítélt bűnözők védői azonban hiába hivatkoznak mindenre, „Nagy Gyula dr. alezredes hadbíró alaptalannak tartja a semmisségi panaszokat. A vádlottak nem hivatkozhatnak arra, hogy parancsuk volt a bűncselekedet elkövetésére, mert ezt maguk a vádlottak erőszakolták ki.” A legfelsőbb királyi katonai törvényszék azonban „a vádlottak büntetését helybenhagyta, kivéve Cs. Tóth Gyuláét, akinek a büntetését egy évi súlyos fogházra ― hetenként egyszer kenyéren és vízen eltöltendő nappal ― változtatja.” Az említett ítélet egyéves csökkentésén kívül a bíróság nem fogadja el azt a vádlotti védekezést, „hogy cselekményüket olyan időben követték el, mikor az emberi sérthetetlenség időlegesen fel volt függesztve. A vádlottak nem lehettek arról meggyőződve, hogy a meggyilkoltak hazaárulók voltak és nem lehettek afelől sem tévedésben, hogy az emberölés bűntett.” Az úgymond legyőzhetetlen kényszerre való hivatkozásukat védekezésül részben elfogadja a törvényszék, „amennyiben a vádlottakra kockázattal járt volna, ha megtagadják Héjjas főhadnagynak a kivégzésre adott parancsa teljesítését.”
A Magyar Hiszekegy költője, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna elhunytáról számolnak be november 16-án a lapok. A Budapesti Hírlap úgy közli a hírt: „Nemes szíve, melyből csodálatos erővel zendült föl az összetört magyarság új reménye, utolsót dobbant. A negyvenkét éves asszony ravatalát meghatottan állja körül a magyar nemzet, melynek hitvallását ő mondta el tökéletes egyszerűséggel, mélységgel és erővel, hogy úgy hat, mint az evangélium. Papp-Váry Elemérné e néhány sorral beleírta nevét a magyar történelembe.”
Az ikonikus vers 15 versszakos, ám legismertebbé, legkedveltebbé az első három sora vált: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.”
A lap november 18-án terjedelmes nekrológban méltatja: „Papp-Váry Elemérnét az ismeretlenség homályából nem politikai szereplés, hanem izzó magyar hazaszeretet és ebből fakadó költészete ragadta ki. Nem vágyott ő nyilvános szereplésre, nem volt feminista, nem követelt nemének új jogokat, hanem csak férjének és családjának élt egészen a háború kitöréséig. Ekkor támadták meg érzések, amelyek addig nyugton hagyták.” Ekkor ragadott tollat és írt háborús verseket, amelyek kezdetben csak családi és legszűkebb baráti körben voltak ismertek. Többek unszolására aztán ki is adta azokat, ám népszerű a trianoni békediktátum utáni költeményei révén vált. Mint amilyen a Magyar Hiszekegy volt. „A Magyar Hiszekegyben megnyilatkozó törhetetlen hit és remény Magyarország feltámadásában tette Papp-Váry Elemérné nevét országosan ismertté, s emelte őt magát hazánk nagyasszonyává. Ma már minden igaz magyar egész országunkban vallja, hogy hiszi Magyarország feltámadását. És sokan, kik a nemzeti imádság megalkotása idejében még nem hittünk Magyarország föltámadásában, amióta az ő igéi általánosan ismertté váltak, megzenésítették, és miként Kölcsey Himnuszát vagy Vörösmarty Szózatát, minden ünnepies alkalommal csonka e hazában éneklik, mi is hiszünk Magyarország föltámadásában. És hogy hiszünk, ez az ő érdeme, ez az, ami őt naggyá teszi. Mert hit nélkül nincs feltámadás és így hinni a föltámadásban hazafiúi kötelességgé vált. Aki nem hisz benne, az nem is akarja a föltámadást. Aki akarja, annak hinnie is kell benne. Ez tiszta logika, melyre ennek az izzó lelkű magyar asszonynak a forró érzése tanított meg.”
Budapest november 17-én ünnepli ötvenéves születésnapját. Az Ujság így méltatja a jubileumot: „megilletődve gondolunk vissza az egyesítésnek arra a kezdetére, amikor a Lánchíd egymagában is elég volt a két ikerváros forgalmának lebonyolítására. Az országútra, alacsony, kopott házaira, mik között a biedermeieres idegtelenséggel kocogott az omnibusz és a lóvasút. Az Újépületre, melynek rémületét belénk gyerekekbe nevelték azok, akik akkor már öregek voltak. A Váci utca csillogására, melyet alacsonyra akasztott reflektoros petróleumlámpák árasztottak. Régi kedves házakra, a minden házban oszlopkodó oroszlánszájú kutakra, míg a mosáshoz szükséges Duna-vizet a puttonyos emberek szállították. […] A vidéki magyar városkából ötven év alatt nemzetközi értelemben vett világváros lett, a német városkákból pedig ízig-vérig magyar.” Sorra veszik a főváros híres lakóit, polgárait: „Ebben a Budapestben éltek magyarságosan a Jókaiak, a Gyulai Pálok, Arany János, Kemény Zsigmond, itt festettek a Barabások, Paál Lászlók, Benczúrok. Itt vált magyar szobrásszá Huszár Adolf után Zala György, itt termett az Erkelek magyar műzenéje, itt gyökeredztek meg a Blahánék, Laborfalvy Rózák, Egressyek és Tamássyak. És itt viharzott a magyar politika minden nemzeti hullámzása, s mikor a nagy birokra került a sor, Budapest volt az ország szíve, melynek dobogására áramlott az egész ország a haza védelmére.”
Herczeg Ferenc a Pesti Hírlapban november 18-án új nézőpontból értékeli a jubileumot, kárhoztatva a fővárossal szemben támasztott túlzott elvárásokat. „Úgy bántunk Budapesttel, mintha ez volna Magyarország egyetlen városa és mintha szó sem lehetne arról, hogy mellette más várost is európaivá fejlesszünk. Minden érthető ok nélkül megteremtettük azt a szörnyű centralizmust, amely Budapestet »a várossá« formálta, az országot pedig egyetlen faluvá. És evvel megalapoztuk az ellentétet Budapest és az ország ― vagy mint a fővárosban mondják: a vidék között. Alkalmasint jobb lett volna, ha az elődök megelégedtek volna annyival, hogy Budapestet a politikai és kulturális élet fővárosává tegyék és ha a gyárak és munkástömegek letelepedésének irányításával valamelyik vidéki városnak engedték volna át a dicsőséget és hasznot, hogy magyar Lyonná vagy Liverpoollá növekedjék.” Az író arra céloz, hogy az igazi perspektíva a főváros számára a turizmusban rejlik. „A természet maga megszabta Budapest fejlesztésének egyenes vonalát, midőn páratlan természeti szépségekkel és a gyógyító források kincset érő tömegével ajándékozta meg.”
Folytatódik a német horogkeresztesekkel, mindenekelőtt vezérükkel, Adolf Hitlerrel szövetkező, s a kormány ellen külföldi segítséggel puccsot tervező Ulain Ferenc fajvédő képviselő ügyének kivizsgálása. A Budapesti Hírlap november 21-én arról számol be, hogy a parlament mentelmi bizottsága zárt ülésen meghallgatja a letartóztatott politikust, ám keveset lehet megtudni a történtekről, mert újságírók ennek idején nem léphetnek be az Országházba. Annyit azonban megtudnak, hogy a fogházból rendőrök által áthozott Ulain a bizottsági ülés helyszínén még a terembiztosoknak is arról panaszkodik, hogy egy agent provocateur áldozatául esett. A lap szerint az indokolatlan biztonsági intézkedések odáig fajulnak, hogy a kirendelt őrök a bizottsági meghallgatásra igyekvő Madai Gyula honatyát is feltartóztatják tévedésből, aki kijelenti, hogy a házelnököt tájékoztatni fogja mentelmi jogának megsértéséről. Ulain a lap információi szerint az ülésen „izgalomtól remegő hangon adta elő védekezését, s azután ugyanolyan külsőségek között, amint jött, távozott a parlament épületéből.”
