– Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrégiben erős és határozott vezetőnek, Törökország és a török nép vezérének nevezte Recep Tayyip Erdogan török államfőt. Ilyen nagy a barátság a két ország között?
– Ezt azért semmiképpen nem mondanám, noha a két vezető között kétségtelenül jó a viszony. Putyin ugyanebben a beszédében nem könnyű partnernek is nevezte Erdogant, amivel arra utalt, hogy a török elnök mindenekelőtt Törökország érdekeit tartja szem előtt. A két országnak ugyanakkor számos területen vannak közös érdekei. Kiemelkedik a gazdaság és az energiapolitika területe, valamint a Nyugat befolyásának kiegyensúlyozása. A vitás kérdéseket pedig egy jó adag pragmatizmussal próbálják kezelni, és tekintettel lenni a másik számára érzékeny kérdésekre. Ez az esetek többségében meglepően jól működött, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a történelem folyamán a két elődállam egy tucat háborút vívott egymással.
A 2015. novemberi „Szu–24-es incidens” (amikor Törökország lelőtt egy orosz Szu–24 típusú csapásmérő repülőgépet a török–szíriai határ közelében, amivel 63 év után az első NATO-tagállammá vált, amely lelőtt egy orosz repülőgépet) ugyanakkor rámutatott, hogy kerülhet homokszem a gépezetbe. A két egykori birodalom érdekszférái ma is átfedik egymást, ez a konfliktusok elsődleges oka.
– A Kadir Has Egyetem felmérései mindig a legbarátibb országok közé sorolják Ukrajnát. Ráadásul Kijev Bayraktar drónokat is kapott a török fegyvergyártó cégtől. Mindez hogyan illeszkedik be Ankara politikájába?
– Törökországnak és Ukrajnának nem volt jelentős konfliktusa. Inkább partnerként tekintettek egymásra a 2008-as grúziai háború óta egyre asszertívebb külpolitikát folytató Moszkva törekvéseivel szemben. Ankarának nem érdeke egy túlságosan erős Oroszország. Már a Krím félsziget 2014-es illegális annexiója is az oroszok javára billentette az egyensúlyt a Fekete-tengeren, 2015-től pedig Oroszország a szíriai beavatkozással dél felől is megjelent a török határoknál, egzisztenciális török érdekeket sértve. Ne felejtsük el azt sem, hogy a második világháborút követően a szovjet fenyegetés volt az, ami a NATO karjaiba lökte Ankarát. Törökország tehát inkább Ukrajnának szurkol ebben a háborúban, noha ezzel egy időben mindent megtesz, hogy ne idegenítse el Moszkvát sem. Törökország egyébként a Bayraktarok mellett Kirpi páncélozott járműveket is szállított a közelmúltban Ukrajnának. Emellett pedig egy meglepően szoros hadiipari együttműködés is kialakult a két ország között, már 2017-től kezdve, amelyet török oldalról egyébként részben éppen a Törökországgal szemben a korábbi években bevezetett nyugati hadiipari szankciók kikerülésének célja motivált.
– Eljöhet az a pont, amikor Törökországnak mégis nyíltan választania kell Oroszország és a Nyugat között?
– Ami biztos, hogy Törökország mindent meg fog tenni, hogy elkerüljön egy ilyen forgatókönyvet.
A jelenlegi egyensúly-politikából sokat profitál. Ha viszont kiéleződne a feszültség a NATO és Oroszország között, akkor a hidegháború időszaka után könnyen ismét egy kedvezőtlen frontállami vagy ütközőállami pozícióban találhatná magát. Bizonyos értelemben Ankara már választott, hiszen NATO-tag és európai uniós tagjelölt. Törökország nem fogja feladni a NATO-tagságot.
Egy ilyen, konfliktusokkal teli régióban, ilyen szomszédokkal Ankara pontosan tisztában van a kollektív védelmi garancia értékével. A másik kritikus tényező Törökország nagymértékű és a közeljövőben kiválthatatlan gazdasági függése a Nyugattól, amin keresztül (potenciális szankciókkal) nyomást lehet gyakorolni Törökországra, hogy csökkentse az együttműködést Moszkvával.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy végül a törökök megakadályozzák Svédország csatlakozását a NATO-hoz?
– Nagyon valószínűtlennek tartom. Ankarának is érdeke a NATO-bővítés. Törökország már korábban is élt a NATO-ban hasonló nyomásgyakorló eszközzel, de végül, legfeljebb néhány hónap után, mindig engedett. A török vezetés kihasználja a lehetőséget, hogy felhívja a figyelmet a terrorizmus kérdésének eltérő török és nyugati értelmezésére, és a svédek most kénytelenek figyelni rájuk. Úgy gondolom, Törökország meg fogja szavazni a svéd csatlakozást.
A kérdés csak az, hogy mikor. Az idő előrehaladtával ugyanis nem lehet teljesen kizárni, hogy napirenden tartják az ügyet egészen akár a 2023. júniusi törökországi parlamenti és elnökválasztásig.
– Milyen hatással lehet az ukrajnai háború Törökország középhatalmi ambícióira a Nyugat-Balkánon és a Közel-Keleten?
– A Nyugat-Balkán esetében én nem várok jelentős változást. Törökország balkáni befolyása egy kicsit túl van misztifikálva. Ankarának egyik elsődleges érdeke a Nyugat-Balkán stabilitása, és támogatja a térség mihamarabbi euroatlanti integrációját. A hat nyugat-balkáni állam kereskedelmének mindössze mintegy 4,5 százalékát bonyolítja Törökországgal, míg a befektetések esetében 3 százalék körüli a török részesedés, szemben az Európai Unió közel 70, illetve 60 százalékos részesedésével. A közvélekedéssel ellentétben törökök sem igazán élnek a Nyugat-Balkánon (a legtöbben, 70 ezren Észak-Macedóniában, majd a második legtöbben, 19 ezren Koszovóban).
A Balkánnal kapcsolatos hangzatos török politikai nyilatkozatok elsősorban befelé, a törökországi török választópolgároknak szólnak, különös tekintettel a milliósra tehető balkáni gyökerekkel rendelkező szavazókra, valamint a vallásos és nacionalista érzelműekre.
A Közel-Keleten leginkább Szíria lehet izgalmas. Megerősödhet-e például annyira Törökország alkupozíciója az ukrajnai események hatására, hogy a többi szereplő engedményeket tegyen neki a szíriai háborúban?
Orosz–ukrán háború
