Érzéki varázslat volt ez a javából, melyben a modern vizuális és akusztikai effektusok árulkodó és uralkodó jelenlétét nemcsak a nézők érzékelhették minden előzetes elváráshoz képest is túlfejlesztett színpadi megoldásnak, hanem maguk az alkotók sem kerteltek.
Aki kézbe vehette az előadás angol és bolgár nyelvű színlapját, vagy az előadás után az interneten megkereshette ugyanennek a színlapnak a digitális változatát is, meglepve szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy a színészek neve az általuk eljátszott szerepek megemlítése nélkül, tagolatlanul ömlik végig több soron keresztül, miközben a videós design vagy épp a zenei szett felelőseinek nevei hosszan, a maguk feladatköreihez kötve részletezve jelennek meg előttünk.
Ha sarkítva fogalmaznánk, könnyen hangot adhatnánk annak a gyanúnknak, hogy ezek szerint Diana Dobreva számára a színpadtechnika mágusai a maguk konkrét varázslatainak néven nevezésével fontosabbak, mint a színpadi színészi bravúrok felelősei. Akiknek a nevei mellől rendre elmarad annak közlése, hogy ki milyen szerepben alkotott maradandót számunkra.
Igaz, ennek lehetnek olyan okai is, hogy például Penelopé alakítója rögtön nem egy, hanem tíz névvel is feltűnhetne ezen a színlapon, tekintettel arra, hogy Odüsszeusz felesége, Ithaka királynője tíz kiváló színésznőt sorba állítva jelenik meg előttünk Diana Dobreva színpadán. De ez persze nem magyarázat – az ok valójában egy tudatos döntés lehet erre nézve. Ha nem is a technikát fetisizálva, de valamit ennek a színpadi nyelvnek a természetéről mégis megüzenve.
Szuggesztív erő és elképesztő precizitás - látványorgia felsőfokon
S hogy milyen is ez a színpadi nyelv? A maga erőteljes vizualitásával? Nyilván egészen elsőrangú alkotás.
Jelzi ezt a produkció kiemelkedő díjazása a STOBI Antik Drama Nemzetközi Színházi Fesztiválon, illetve az Icarus-díj az előadás mesteri technikai megoldásaiért. S jelzi ezt minden videó vagy fotó, amit az előadásról láttunk és látunk.
Csak hogy mindenki számára világos legyen: itt olyan szintű, egészen elképesztő precizitással kidolgozott látvánnyal van dolgunk, mintha Wes Anderson valamelyik filmjét látnánk – de ellentétben az ő filmjeinek rikító színeivel, itt minden kimérten hűvös, szinte csakis fekete és csakis fehér.
Ha nem egy bolgár alkotásról lenne szó, amelyik a görög tengerek fölötti napfényes eget teríti fölénk, azt mondhatnánk, amivel dolgunk van, az valamiféle hamisítatlan skandináv design. A videós vetítések delejesen örvénylő és hömpölygő képzuhatagai csakúgy a fekete és a fehér szín váltakozásából merítenek, mint a színészek jelmezei, amelyek közül az emberek jobbára fekete, az istenek pedig fehér színű ruhákban tűnnek fel. S nemcsak az emberek, hanem a tárgyak is ebben a színvilágban helyezkednek el – kivéve egy-egy vérvörös hátteret vagy éppen Heliosz, a Napisten aranysárga jelmezét.
Ennek a látványnak a szinte valószerűtlenül pedáns kivitelezését az tette lehetővé – hangzott el a budapesti bemutatót követő pódiumbeszélgetésen –, hogy amikor a bulgáriai Plovdiv 2019-ben az európai kulturális fővárosi cím birtokában állhatott elő kulturális produkciókkal, a plovdivi színház, a Plovdiv Drama Theatre a színházigazgató döntése alapján a közönség számára négy hónapig zárva tartott, csakis azért, hogy Diana Dobreva mindent az Odüsszeusz próbafolyamatának rendelhessen alá.
Ami létrejött, az tényleg olyan színpadi képi világ, amely van olyan szuggesztív, hogy a jeleneteit a lelki szemei előtt az előadás bármelyik nézője még évekig vissza tudja idézni.
Az Odüsszeia cselekményében foglalt látványos jelenetek színpadra adaptálásában soha nem lehet hiányérzetünk: az erősen esztétizáló stilizáció folytán mindent vissza tudunk kapni a képek nyelvén úgy is, hogy egy pillanatra sem szakadunk ki az egyfelől erősen csupaszított, másfelől, a videós kivetítések képfolyamainak köszönhetően mégis vibrálóan eleven térből.
A Diana Dobreva által kimunkált minden akciódús jelenet mestermunka: Pénelopé kérőinek lenyilazása csakúgy, mint a tengeren hánykolódó vagy éppen a szélcsendben veszteglő hajó fedélzetének érzékeltetése. A küklopsz fondorlatos megvakítása csakúgy, mint a magát lázadó istenasszonnyá avató (Margita Gosheva kiváló alakításában elénk táruló) Kirké buja ölelésébe bújva töltött idő mámorának bemutatása. Vagy az istenek minden tanácskozása: melyeken a fura fehér gömbökkel gurigázva Olümpusz istenei – élükön a Zeuszt fanyar öniróniával megjelenítő Dobrin Dosevvel – úgy játszanak az emberi sorsokkal, mintha egyben a Kozmosz urai és parancsolói lennének, de úgy is, mintha csak egy a nagyúri elit számára berendezett klubban biliárdoznának.
Ilyen a várakozó asszony sorsa - szétfejtett és összeszőtt szálak tekergése tíz színésznő testén
De ugyanilyen lenyűgözőek az állóképek is – s ezek közül is az Odüsszeusz iránti várakozásba belefásult Pénelopé megjelenítése, amelyben egyszerre tíz színésznő vesz részt. A kérői elől a ruha szövésébe menekülő, s a ruha szövését trükkösen elodázó Pénelopét egyszerre tíz nő alakítja, akiknek az egyforma ruhái (Mira Kalanova bravúros jelmezeinek köszönhetően) mintha ennek a rendre összeszőtt és szétfejtett szövetnek az egyes darabkái lennének – s ezekben ők, mind a tízen valahogyan maguk is egymásba fércelődnének.
Az előadás szövege épp csak nyomokban tartalmaz Homérosztól származó szövegelemeket, a darab veretes versezetét Alekszandr Szekulov írta – s ebben számos modern vendégszöveget is elhelyezett, Kavafisz, Szeferisz és Ivan Metodiev verseit is hagyja megszólalni.
A veretesen zengő sorok közé néha azonban olyan szövegrészek is beszivárogtak, amelyek nyílt színi derültséget váltottak ki a budapesti közönségből. Ilyen volt az a felszólítás, amelyet a Konstantin Elenkov bravúros játékával megformált Odüsszeusz intézett fiához, Télemakhoszhoz, arra buzdítva őt, legyen társa abban, hogy öljék meg hexameterekben az anyja körül lebzselő kérőket.
S ilyen volt az, amikor az olümposzi istenek táncmulatságát megelőzően megidézett két emberi „illuzionistát” – Sigmund Freudot és Karl Marxot – láthattuk előbb az emberek nemi vágyakozásáról, aztán a proletariátus osztályharcáról szónokolni. A híres marxista tétel – „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – eltúlzottan parodisztikus előadása persze nevetést váltott ki a nézőtéren, nem függetlenül attól, hogy a bolgár és a magyar modern művészet is részben a posztszovjet idők szülötte még ma is.
A vendégszövegek formabontóan modern, mi több, posztmodern megidézése ellenére is a forgatókönyv ezzel együtt a darab gyengéi közé sorolandó.
Alekszandr Szekulov gyönyörűen zengő mondatai többnyire önmagukba záruló szépséggel szólnak: s a verssorokból kibomló jelenetek általában híján vannak a drámai konfliktusoknak – ezt a hiányosságot ugyanakkor a rendezés látványorgiája mindig pótolni tudja.
A megvakított fia miatt Odüsszeusz ellen felhorgadó, s a dühében az istenek karából erősen kibeszélő Poszeidón, a tengeristen és a darab címadó hőse közötti konfliktust is a rendezés tudja igazából megjeleníteni, szinte függetlenül a jelenetekben elhangzó szógörgetegek költői erejétől.
Amikor feszültség izzik a színpadon: a tenger istene és Ithaka királya látványosan összeakaszkodik egymással
A darab egyik emblematikus jelenete épp ezért az, amikor a Simeon Aleksiev által bölcsnek és ezért veszélyesen állhatatosnak bemutatott Poszeidón úgy feszül össze a színpadi tér magasában Ithaka királyával, hogy amaz pedig a maga emberi – töretlenül harcos – állhatatosságával állítja ki magát a tenger istenével a megmérettetésre.
Igen – ez a mutatvány nagyon is szorosan hozzátartozik Diana Dobreva rendezésének dinamikájához. A költői szavak olykor szinte parttalan áradásához képest a rendezésében megképződő jelenetek mindig feszesek, ritmusosak – szinte a színészek által elszavalt verssoroktól függetlenül is formát adnak a színpadi eseményeknek.
Ha a színpadi szövegkönyv megformálásával szemben olykor felhozható lenne is a ritmustalanság vádja, egy azonban biztos: a szöveg zárlata ízig-vérig a ma emberéhez szólóan modern, a mai kor istentelen emberének reménytelen hangulataival terhes kibontása tud lenni. A Homérosz által megírt eredeti történet végén a meggyilkolt kérők rokonai vérbosszút forralnának ugyan Odüsszeusz ellen, de Pallas Athéné a huszonnegyedik ének végén „szent békekötést” szerez a hadak között.
Az istenek ellen az egész előadás során lázadni próbáló Odüsszeusz, a tengerek merész hajósa Alekszandr Szekulov szövegkönyve szerint viszont mindenestül fel kell, hogy adja önmagát.
Elhagyva Pénelopét a szárazföld mélye felé kell zarándokolnia a vállán egy evezővel, s egészen addig kell haladnia, ameddig az ott lakó emberek már nem fogják tudni, mi az a tárgy, amit magával cipel. Akkor, hajósi életének szép rekvizítumát értéktelen tárggyá silányítva érhet csak véget az élete, s fogadhatja el a kegyes, mindent megbékítő halált.
Mi ez, ha nem a modern ember jelenlétvesztése saját életében? Ezzel Diana Dobreva rendezése az emberfeletti, az istenekkel vetekedő hősök korának végét ábrázolja – s itt nyer értelmet az a megoldás is, hogy az előadás egyik érzelmi csúcspontja talán nem is Odüsszeusz Pénelopétól vett búcsúja, hanem a tetteit megéneklő dalnoktól, a Stilian Stoyanov játékában élénk színekkel megrajzolt Phemiustól történő szinte már minden földi nyűgtől eloldozódó elköszönése.
Ezzel Odüsszeusz nemcsak a hősi szereptől, hanem az azt megörökítő művészi teremtéstől is megfosztja magát – magára maradva az evezőjével, amely hamarosan már csak egy jelentését vesztő tárgy képében nyomja majd a vállát. Az evező jelentésvesztése természetesen nem más, mint Odüsszeusz jelentésvesztése – abban a formában, ahogy az antik regék ránk hagyták. És visszanyerése abban a formában, ahogy egy modern művész tudja ezt a karaktert elénk tárni.
Egyre táguló körökben: Ithaka a mágneses mező, az irányok kiindulópontja
Az előadás értelmezésének egyre táguló köreiről maga a rendező, Diana Dobreva beszélt a Nemzeti Magazin 2024/2-es számában Kornya Istvánnak, amikor azt fejtegette, hogy rendezése valójában „a sorsát betölteni kész embert” állítja elénk.
Milyen nehéz fiúnak lenni, milyen az apaszerep? Aki sokáig vár, honnan tudja, kire vár valójában? Aki szeretné európainak érezni magát, megteheti-e mitikus képben. Az előadás táguló jelentéskörei utazásról, szerelemről szólnak, emberi időről és az istenek idejéről, emlékezetről, sorsról, művészetről, fényről
– mondja a rendező, akinek a színpadi látomásában ábrázolt Ithakáról is hasonlóan, egyre táguló körökben megjelenő értelmezési lehetőségek birtokában van mondanivalója.
Ithaka nem az Északi-sark, nem is az iránytű mutatója. Ithaka a mágneses mező, az irányok kiindulópontja. Ha elhagynánk, elmenekülnénk, vagy magunkat képzelnénk középpontnak – az életünk ellehetetlenülne. Ithaka fényében látszunk a világban, Ithaka tükrében látjuk magunkat
– vallja Diana Dobreva.
Ebben a fényben fürödtünk meg mi is szombaton a 11. MITEM nyitóelőadásának eufóriájában – hogy aztán ebben a tükörben lássuk meg magunkban az istenek közötti jelenlétét már részben elvesztő, de részben még őrző modern embert.
Még vállunkon a saját evezőnkkel, de a tengert már végzetesen messze magunk mögött hagyva. Remélve, hogy az utunk még mindig csak olyanok mellett vezet el, akik egyáltalán még tudják, mi is az a tárgy, amit cipelünk.
