Sztálin aranya: elképesztő vagyon rejtőzött a megkerült cirkálón

A világtengert nem véletlenül tekintik a földkerekség legnagyobb trezorjának, a mélység ugyanis olyan felfoghatatlan értékeket őriz, ami méltán mozgatja meg mind az amatőr, mind pedig a hivatásos kincsvadászok fantáziáját. Ezek közé tartozott Sztálin aranya is, az a több mint négy tonnányi színarany tömbből álló mesés kincs, ami 1942 áprilisában a HMS Edinburgh cirkálóval együtt merült a Barents-tenger fagyos mélységeibe, és amihez a kincsvadászat történetének mind a mai napig legsikeresebb leletmentő akciója fűződik.

Sztálin aranya a HMS Edinburgh cirkáló fedélzetén titkos rakományként tartott Angliába Fotó: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

Hullámsírba merül az aranycirkáló

A PQ14-es konvoj és a HMS Edinburgh Murmanszkba tartó útját emberemlékezet óta nem látott vihar és sorozatos német tengeralattjáró támadások tették különösen viszontagságossá, ami miatt a 24 kereskedelmi hajóból álló konvoj egységei közül végül csak 7 gőzös futott be az észak-oroszországi Murmanszk kikötőjébe. A visszaindulás előtti napon leponyvázott katonai teherautó áll meg a horgonyt vetett HMS Edinburgh dokkja mellett. 

A teherautóról a szovjet katonák szemmel láthatóan nehéz ládákat cipeltek át a cirkáló fedélzetére. 

A brit tengerészek csak találgatni tudták, hogy vajon mi lehet a ládák súlyos rakománya.

A HMS Edinburgh egy konvojt kísér az Atlanti-óceánon      Fotó: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

 A HMS Edinburgh 1942. április 28-án szedte fel a horgonyt, hogy visszakísérje a konvojból megmaradt teherhajókat Angliába. Ám a hazafelé vezető úton a Barents-tengeren portyázó híres német tengeralattjárós ász, Max-Martin Teichert korvettkapitány megtámadta a cirkálót. Az U-456 első torpedója a brit hadihajó kormányfél felőli oldalán csapódott a hajótestbe, de a személyzet gyors beavatkozása, a vízzáró rekeszek lezárása megakadályozta a cirkáló elsüllyedését. Az U-456 azonban újra tüzelt és második torpedója a tatfedélzet alatt találta telibe a cirkálót, szabályosan lenyesve a hajó tatját és tönkretéve a kormányszerkezetét, ami miatt a HMS Edinburgh mozgásképtelenné vált. Carter admirális, a konvoj parancsnoka ezért arra utasította a HMS Forsight rombolót, hogy vontassák vissza Murmanszkba a súlyosan megsérült de még úszóképes cirkálót. 

A súlyosan megsérült és mozgásképtelen brit cirkáló a Medve-szigetnél történt összecsapás után   Fotó: Wikimedia Commons

A szovjet kikötőbe tartó visszaúton a Barents-tengeri Medve-sziget közelében azonban váratlanul egy hirtelen felbukkant német rombolókötelék támadt rá a súlyosan megsérült cirkálóra. A németek könnyű zsákmánynak vélték a romos brit hadihajót, de keservesen csalódniuk kellett, mert a HMS Edinburgh a működőképes fedélzeti lövegeivel felvette a harcot, és a kialakult tűzpárbajban az egyik német rombolót a tenger fenekére küldte. Társai erre a sebeiket nyalogatva visszavonultak, ám az összecsapásban a brit cirkálót is olyan újabb súlyos találatok érték, hogy Faulkner sorhajókapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Miután a HMS Edinburgh legénységét felvették a kísérőhajók, a HMS Forsight egyetlen torpedólövéssel elsüllyesztette a ronccsá vált cirkálót, nehogy az értékes radartechnika a németek kezére kerüljön. 

Faulkner sorhajókapitányt (balra) csak az indulás előtt avatták be a nagy titokba. A kép jobb oldalán Carter admirális, a konvoj parancsnoka látható    Fotó: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

Faulkner sorhajókapitányon kívül senki sem tudta, hogy nemcsak a radar, hanem Sztálin aranya is a németek kezére kerülhetett volna, ha nem küldik hullámsírba a cirkálót. 1942. április 30-án a HMS Edinburghot a titkos rakományával, négy és fél tonna színarannyal együtt elnyelték a Barents-tenger fagyos hullámai.

Egy mindenre elszánt brit tengeri kalandor, aki még a szovjetekkel is egyezségre jutott

A szovjet nemzeti bank bélyegével ellátott 4,5 tonnányi aranytömböt Sztálin az addig teljesített angol hadianyag-szállítások ellenértékeként akarta Londonba küldeni. A második világháború után, az 1950-es években az aranyrudak jogos tulajdonosa, az angol kormány, de a hidegháború légkörében a magát holmi tulajdonjogi kérdésektől nem igazán zavartató szovjet kabinet is  titkos kísérleteket tett az aranykincs felszínre hozatalára. A kor technikai viszonyai ezt azonban nem tették még lehetővé, később pedig mindkét részről lassan feledésbe merült a HMS Edinburgh története, illetve Sztálin aranya. Akadt valaki azonban, aki nagyon nem szerette volna elfelejteni az "aranycirkálót", mégpedig az 1970-es évek rendkívül képzett technikai búvára és mindenre elszánt tengeri kalandora, a híres roncsvadász, Keith Jessop. 

Barents-tengeri látkép     Fotó: Wikimedia Commons

A hajóroncsok és mélybe süllyedt kincsek felkutatására szakosodott Jessop Marine Ltd.-t a HMS Edinburgh-projekt megtervezésekor már komoly mélyvízi leletmentési tapasztalatokkal rendelkező búvárvállalkozásként ismerték. Jessop nem véletlenül számított professzionális roncskutatónak, hiszen pontosan tudta, hogy egy ilyen óriási nyereséggel kecsegtető ám ugyanakkor tetemes költségekkel és a csúfos kudarc kockázatával is együtt járó projekt megkezdése előtt tiszta jogi helyzetet kell teremteni. 

Éppen ezért mind az angol, mind pedig a szovjet kormányzati szervekkel felvette a kapcsolatot, 

és több tárgyalás, illetve egyeztetés után tető alá hozott egy olyan háromoldalú koncessziós szerződést, amelyben a felek megállapodtak, hogy a kutatóexpedíció minden költségét és kockázatát a Jessop Marine Ltd. viseli, ellenben amit sikerül a rakományból felszínre hoznia, annak a 60 %-a illeti meg, míg a fennmaradó 40 %-on a brit és a szovjet kormányzat osztozik egyenlő arányban.

A nemzetközi hajómentési jog ökölszabálya szerint amennyiben a hajó elsüllyedésétől számított tíz éven belül a vízi jármű lajstrom szerinti tulajdonosa, vagy a káresemény miatt kifizetett biztosítás révén az eredeti tulajdonos helyébe lépő biztosítótársaság nem tesz semmit a rakomány felszínre hozatalának megkísérléséért, úgy e határidő után a tulajdonjog a roncs megtalálóját illeti meg. A jogi helyzetet azonban számos egyéb körülmény bonyolíthatja, azonkívül a bírói gyakorlat sem egységes mert több precedens értékű ítélet is elvette már ezt a szabályt a tulajdonjogi igények elévülhetetlenségére hivatkozva.

Jessop már e szerződéssel a zsebében látott hozzá a cseppet sem egyszerű és veszélytelen leletmentő expedíció megszervezéséhez. 

A magas északon fekvő Barents-tenger rendkívül kemény terepnek számít még a professzionális mélyvízi búvárok számára is. 

Az év nagy részében sarkvidéki viharoktól tépázott víztömeg dermesztően hideg, a látótávolság rendkívül alacsony, a merülést ezen kívül pedig erős és alattomos áramlatok is nehezítik, a mélység jelentette kihívásokról már nem is beszélve. Jessop és mindenre elszánt csapata azonban nem riadt vissza az ilyenféle kihívásoktól, amikkel pályafutásuk során már addig is már számtalanszor szembesültek.

A megkerült cirkáló és a mesés aranykincs felfedezésének hihetetlen sztorija

A kincsvadászoknak ezután már "csak" a HMS Edinburgh roncsát kellett megtalálniuk. Jessop és csapata a kor minden csúcstechnikának számító eszközével fel volt szerelve, amikor 1981 áprilisában kutatóhajójuk, a Demtor fedélzetén kifutottak a Barents-tenger barátságtalan vizeire. Rekordidő alatt, alig két héten belül a fedélzetre telepített szonár segítségével sikerült is rábukkanniuk az "aranycirkáló" roncsára, ám az örömbe némi üröm is vegyült, mert a roncs az előzetesen kalkuláltnál jóval nagyobb mélységben, 245 méter mélyen feküdt a hullámsírjában, ami pedig hagyományos búvártechnikával elérhetetlen mélységnek számít.

A 200 méternél mélyebbre való merülés rendkívül kockázatos kalandnak számított (a kép illusztráció)     Fotó: MSC. Navy/Mil

 Emiatt speciális szaturációt kellett kidolgozni és a reméltnél is sokkal alaposabb előkészületeket kellett foganatosítani ahhoz, hogy a siker reményében szállhassanak alá az életveszélyes mélységbe. Jessop és stábja olyan precizitással tervezték meg az akciót, mint egy jól képzett hadvezér a döntő ütközetet. A roncs rendkívül alapos feltérképezése után egy másik egységgel, a Stephaniturm búvárellátó hajóval kiegészülve 1981. augusztus 30-tól kezdték meg a kalandos művelet legveszélyesebb részét, a roncs belső tereinek felderítését. Noha semmit sem bíztak a véletlenre, de azok a kutatóbúvárok, akik lemerültek, egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy valaha is meg fogják-e látni még a napfényt. A műveletet rendkívül megnehezítette, hogy semmiféle támpontjuk sem volt arról, hogy a több mint 180 méter hosszú cirkáló melyik szegletében rejthették el a Sztálin aranyát tartalmazó ládákat. 

Jessop búvárai közel 250 méteres mélységben, a HMS Edinburgh roncsánál  Fotó: HMS Edinburgh

A rendkívüli mélység miatt a búvárok csak rövid időt tölthettek el kutatással el a roncs belsejében, az alig egy-két méteres látótávolság pedig még tovább fokozta a nehézségeket. 

A búvárok közül többen szenvedtek el életveszélyes keszon-, vagy dekompressziós betegséget, 

amit az ellátóhajóra telepített hiperbár-kamrában kezeltek ki. A hosszú művelet során Jessop és csapata a cirkáló szinte összes zegét-zugát átkutatta, de minden eredmény nélkül. Szeptember közepén elkezdett romlani az időjárás is; küszöbön állt a Barents-tenger hírhedt viharos időszakának a beköszöntése. Így jól tudták, hogy egy-két napon belül véget kell vetniük a kutatásnak is. A kudarctól elcsüggedt társaság egyik tagjának ekkor eszébe jutott, hogy a torpedókamrákat még nem vizsgálták át. 

Keith Jessop a káprázatos kalandról írt Goldfinger című könyv címoldalán, kezében az egyik aranytömbbel   Fotó: Neil Hansson

Noha rendkívül valószínűtlennek látszott, hogy éppen itt rejtették volna el az aranytömböket, de mivel nem volt veszíteni valójuk elhatározták, hogy az utolsó merülési napot a torpedókamrák felderítésére szánják. Másnap, szeptember 15-én robbantásos technikával rést nyitottak a torpedókamra falán. 

Amint a sötét és fagyos vízben lassan leülepedett a detonációtól felkavart üledék, a búvárlámpák fényében felragyogott Sztálin aranya is. 

A megtalált aranytömbök néhány darabja Fotó:  HMSEDINBURGH.CO.UK

Az örömmámorban úszó Jessop és sokat próbált búvárai a romló időjárással dacolva az ezt követő három hétben 36 kilogramm híján felszínre hozták az egész káprázatos értékű aranyrakományt. A világóceán mélyén azonban még mindig rengeteg kincs várja, hogy felfedezzék.

A HMS Edinburgh leletmentése során:

• a búvároknak 245 méteres mélységbe kellett lemerülniük,
• ezt csak az erre kidolgozott speciális szaturációs technika és a fedélzeti hiperbár-kamra tette lehetővé,
• a 4,5 tonna aranyrakományt szinte teles egészében, 36 kilogramm híján sikeresen felszínre emelték.