Nemcsak évtizedes állandó szerzője, de makacs olvasója is vagyok a Magyar Nemzetnek. Méghozzá abból a régi vágású fajtából, aki papíralapú, nyomtatott formában szereti kézbe venni az újságot.

Újabban nem könnyű ez a hobbi. Olykor egyenesen kihívás.

Alapvetés, hogy korán keljen az ember, mert ellenkező esetben egyszerűen nem kap lapot, elviszik az orra elől még azt a néhányat is, ami az árusokhoz érkezett aznap. Már ha érkezett egyáltalán – merthogy ez igen esetleges. „Ma sajnos nem hoztak Nemzetet” – szokta mondani olykor a lapárusítással is foglalkozó boltos mifelénk, amikor lelombozódva faggatni kezdem. (A tizenkétezres Maglódon csupán az egyetlen posta, néhány nagyobb élelmiszerbolt és a benzinkút tart Magyar Nemzetet – fejenként kettőt-hármat –, délelőttre azonban legtöbbször már megveszekedett szál sincs belőlük.) Ha panaszkodik az ember, többnyire azt javasolják, fizessen elő a lapra, és akkor nincs probléma. Az ám, csakhogy az a régi, hagyományos hírlapkézbesítés már jó ideje megszűnt – pontosabban a szerencsétlen biciklis postás plusz feladata lett, aki szegény nemritkán csak délben jut el az előfizetős kuncsafthoz. Mit ér akkor már egy napilap…

Az újságolvasás ugyanis szigorúan reggeli tevékenység. Pontosabban, reggeli rituálé. Szeletke békebeli hangulat, amolyan kávéházi életérzés a múlt századelőből. Az ember kényelmesen leül a fotelba, karszékbe, s kávéját, kapucínerét kortyolgatva sorra veszi, mi minden történt az elmúlt napon a nagyvilágban. (Számítógép előtt ülve, online olvasgatva még sosem éreztem hasonlót. És akkor egy esetleges váratlan reggeli áramszünetről még nem is szóltam…)

Persze lehet, hogy egy kicsit hazabeszélek. Boldogult ifjúkoromban talán egy esztendeig hírlapkézbesítőként is dolgoztam. Pestújhely kertvárosi házaihoz vittem ki az újságokat, kiskerekű, elöl, hátul dobozos biciklivel róttam a hajnali utcákat. Fél ötkor, ha esett, ha fújt, hóban-fagyban, télen vaksötétben kezdtem – igaz, hétre, nehezebb, „rádióújságos” napokon nyolcra már otthon voltam. Amennyire visszaemlékszem, minden második, harmadik háznál volt újságelőfizető, némelyikük már a kapuban állva várta a lapot, hogy még munkába indulás előtt belelapozhasson a zizegő hírlapba. Már korán reggel olvastak az emberek…

De hát ez még „akkor” volt, évtizedekkel ezelőtt. Most már egész másképpen van. Vége a nyomtatott sajtónak! – hallhatjuk lassan egy évtizede nap mint nap. Igazából már semmi szükség nincs a nyomtatott lapra, ott van helyette az internet, a percenként frissülő online újság.

Biztos, hogy nincs rá szükség?

A témában számos tanulmány készült az elmúlt években, és szinte valamennyi azt bizonygatta, hogy szamárság egy kalap alá venni a kettőt. Tarol ugyan az internet, ám míg az „online-fogyasztók” az őket körülvevő „digitális zaj” hatására kevésbé tudnak a tartalomra fókuszálni, addig a hagyományos újságolvasók figyelme sokkal erősebb, sokkal több rögzül bennük. Az ő olvasási folyamatukat nem szakítják félbe semmiféle felugró, idegesítő hirdetések, nem kell megállniuk az olvasásban. (Az online hírfogyasztás persze legtöbb helyen vezet, de például a brit országos lapok 89 százalékát még mindig nyomtatott verzióban olvassák többen, semmint online.)

A felmérések végkövetkeztetése valahogy így hangzik: a nyomtatott média jóval nagyobb hatással van a tudatunkra, nagyobb élményt nyújt, jobban leköti az olvasó figyelmét, mint a képernyős tartalom. Mellesleg a tapasztalat is az, hogy a mai napig nagyobb becsben tartjuk őket, mint digitalizált társaikat. Ráadásul sokkal több időt töltünk el nyomtatott újsággal a kezünkben, mint amennyit az online felületen. Az utóbbin való szörfözés – írja az egyik tanulmány – csak afféle futó kaland. Flört.

Igen, a nyomtatott újság maradandóbb. Az emlékezetesebb írásokat az ember kivágja a lapból, elteszi, hivatkozik rá. Megsárgult, bekeretezett újságcikkek bizonyítják.

Éljen hát a nyomtatott újság! És legyen belőle elegendő!