Van egy nagy különbség a huszadik századi ideológiák és a maiak között. A múlt században, bár mindenki meg volt győződve a saját világnézetének helyességéről, egyúttal azzal is tisztában volt, hogy elképzelései csak elképzelések, s mások másféle felfogása éppen olyan legitim, mint a magáé. Késhegyre menő vitákat lehetett így megvívni, végső érvekig eljutva szembenézni azzal, hogy a világképek mögött többnyire nehezen megragadható, és végső soron egyáltalán nem érvelhető hiedelmek vannak, amelyek fölött már kár vitatkozni, elég fejcsóváló értetlenkedéssel vagy éppen bölcs belátással tudomásul venni a másik szellemi, kulturális másságát.
Mára mindennek nyoma sincs. A nyugati közgondolkodást meghatározó kritikai elméletek a teljes igazság kizárólagos hordozóiként határozzák meg önmagukat, melyekkel szemben nincs helye érveknek, még kevésbé van helye alternatíváknak. A kritikai felfogás elemei, azaz a woke-eszmék hálózata mára szinte minden értelmiségi fórumon átvette a dominanciát.
Nádas Péter lefehérezése és fehér férfi mivolta miatti kizárása a berlini Világ Kultúráinak Háza nemzetközi irodalmi díjának jelöltjei közül nem pusztán azért meghökkentő, mert az irodalmi elveket felülírták a politikai szempontok, de azért is, mert a visszásságokat nyilvánosságra hozó két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann is rákényszerült, hogy a kritikai elméleteket elfogadva, annak talaján állva érveljen Nádas mellett.
Beszámolójuk szerint a magyar író zsidó származását, kommunista diktatúrában megélt elnyomását és hasonló kérdéseket kellett elővenniük, ahelyett, hogy azzal érveltek volna, amivel egy irodalmi díj odaítélésénél érvelni kellene: Nádas jó író.
Hasonló átpolitizáltságot vagy inkább átideologizáltságot láthatunk az eurovíziós dalfesztivál győztesének kiválasztásánál, többször fölmerült efféle elhajlás a Nobel-díjak odaítélésének folyamatában, az Oscar-jelölés lehetőségei közül pedig immár hivatalosan is kizárták azokat a filmeket és alkotókat, amelyek nem felelnek meg a sokszínűség, egyenlőség és befogadás jelszóegyüttesének.
Ha tehát valaki előre akar jutni az amerikai életben, jobb, ha elfogadja a woke-ideológiát – vagy legalábbis úgy tesz, mintha elfogadná. Azt látjuk ugyanis az Egyesült Államokban, hogy az olyan intézmények, mint a neves jogi és orvosi egyetemek, leépítik kompetenciáikat, hogy a wokenessnek behódolva, az ideológiának megfelelve alakítsák át magukat és működésüket. Ez elsősorban azt jelenti a társadalomra nézve, hogy a woke olyan normákat állít fel, amelyeknek alá kell vetni magunkat, ha sikeresek akarunk lenni a szakmánkban
– nyilatkozta a minap a sajtónak Rod Dreher, Magyarországon élő konzervatív amerikai író, újságíró, a Danube Institute vendégkutatója.
A minden fórumot eluraló és minden másságot, kételyt elutasító kritikai eszmerendszerből kidagadó hübrisz korunk talán legnyugtalanítóbb jelensége. Aggasztóbb, mint a huszadik századi totális diktatúrák totális eszmerendszere volt. Azokkal szemben ugyanis a nyugati szabadságeszmény állt, a maga rugalmas és autonómia-elvű szemléletével, szólás- és gondolatszabadságával.
Ma a kételyt is bűnnek nyilvánítja a nyugati elit, s a megvitathatóság hiányában soha nem jutnak el a kritikai elméletek hívei odáig, hogy belássák: meggyőződéseink mélyén nem tények, hanem hitek, remények, érzelmi elköteleződések állnak.
Amiből persze az is következik, bármilyen pontos képet is alkossunk a világról a magunk ideológiáján belül, a valósághoz – sokféle meggyőződésünket hordozva is – közelebb vagyunk együtt, mint – bizonyosságainkba belegyökerezve – egyenként.
