A Nike vitatott sportmeze feltűnő vonalvezetéssel készült: a próbababán a női ruhadarab alsó részét igen magasra szabták. A pekingi olimpikon Queen Harrison Claye gátfutó ironikus humorral kérdezett meg egy szőrtelenítő-központot, hogy szponzorálnák-e az amerikai csapatot, utalva a ruha sokat mutató szabására. A párizsi olimpiára nagy reményekkel érkező, tavaly Budapesten ezüstérmes Tara Davis-Woodhall távolugró is zavarának adott hangot, amikor megjegyezte, hogy a „csúnyája” látszani fog.
A legnagyobb visszhangot Lauren Fleshman egykori hosszútávfutó kritikája keltette, aki szerint a mez nem elit atlétikai felszerelés, hanem a patriarchális erők szülte viselet. Fleshman hosszú Instagram-posztjában fejtette ki, hogy az élsportolóknak nem azon kellene aggódniuk, hogy verseny közben melyik intim testrészük látszik ki, és ha a mez valóban előnyös lenne, akkor a férfiak is viselnék. A Rióban döntős Colleen Quigley akadályfutó is felháborodásának adott hangot: szerinte a mezek egyáltalán nem alkalmasak a legjobb teljesítmény elérésére. Az angliai sprinter Katelyn Hutchison szerint nem volt nő a teremben, amikor kiválasztották a szabásvonalat, ami nem sok mindent takar az intim testrészek környékén, tehát nem a sportolók igénye volt az elsődleges. Az amerikai paralimpikon Femita Ayanbeku viccnek nevezte az esetet, mondván, anyaként nem teheti ki magát ennek. Az amerikaiak maratonfutója, Fiona O’Ceeffe (aki idén versenyrekorddal kvalifikálta magát a párizsi játékokra) azonban próba nélkül is biztos volt benne, hogy nincs miért aggódni, mert lesz lehetőség választani.
Elhamarkodott reakciók?
A cég már korábban közölte, hogy a próbababákon látható darabok mellett rengeteg alternatívát kínálnak a sportolóiknak, többek között egyberuhákat, rövidnadrágokat és rövidnadrágos felsőket. A Nike-val együtt az amerikai atlétikai szövetség is hangsúlyozta, hogy a kényelem érdekében figyelembe vették a sportolóink véleményét, a két bemutatott mez pedig a több mint ötvenrészes kollekció darabja (az ötvenből 12 versenyfelszerelés). A közleményt több sportoló is megerősítette. Az amerikaiak félmaraton-csúcstartója, Keira D’Amato például úgy nyilatkozott, hogy a versenytávtól, a hőségtől és a közérzetétől függően más-más szabást visel, és szerinte minden sportolónak egyénileg kell döntenie.
A kezdeti megdöbbenésében megfogalmazott mondat után Tara Davis-Woodhall másnap már a rosszul sikerült fotónak tulajdonította a visszatetszését, és kijelentette, hogy a szabás élőben másképp néz ki a próbababán.
Az internet közönsége a nyilatkozatok hatására emlékezni kezdett, hogy a Tokióban aranyérmes Athing Mu amerikai középtávfutó a ruhadarab egy másik színváltozatát hordta, ennek szabása feltehetően megegyezik a kérdéses fotóval, ám azt mégsem titulálta senki kihívónak.
Mit gondolnak a magyarok?
A kétszeres olimpikon Erdélyi Zsófia maratonfutó az úszók felszereléséhez hasonlítja a ruhát, ami kép alapján eléggé kivágott, és ez szerinte is feszegeti a határokat. – Szerintem aki nem érzi jól magát ebben, az nem fogja felvenni. Kinézetre nem sok minden különbözteti meg egy úszódressztől. A választás lehetősége nem mindig adott, Rióban például csak futóbugyi állt rendelkezésre – teszi hozzá Erdélyi Zsófia.
A többszörös Európa- és világbajnoki résztvevő Kerekes Gréta gátfutó szerint is sokat javult a helyzet. Míg korábban nem mindig volt lehetőség a válogatásra a világversenyeken, ma már több opció adott, mindenki megtalálhatja a neki legkényelmesebb szerelést.
Egyet tudok érteni a felháborodott amerikai sportolókkal. A túlszexualizált viseletekből korábban is volt már botrány, de szerintem a sport nem erről szól. Senki sem akar ennyit mutatni magából
– magyarázza a tízszeres magyar bajnok.
A pekingi olimpikon Vári Edit gátfutó is a választás lehetőségére hívja fel a figyelmet, mondván: sem a térdig érő rövidnadrágban futás, sem a kilógó csípőcsont nem kellemes. A versenyző szerint a kényelem és a komfort a legfontosabb, de a Nike több ruhát szokott biztosítani, tehát megvan a döntési szabadság.
Szexizmus az élsportban?
Akár rosszul megválasztott próbababáról van szó, akár jogos kifogásokról, az eset ismét ráirányította a figyelmet a női egyenruhák problémájára az élsportban. A jelenség nem új keletű, épp csak az előjele változott meg, mert míg a szexuális forradalom évtizedeiben a kihívó sportviselet legtöbbször a szabad női önkifejezésére szolgált, addig ma sokan negatív megkülönböztetésként, öncélú szexizmusként értékelik azt.
A téma ellentmondásosságát a 2016-os riói olimpián küzdő női strandröplabdásokról készült fotó világítja meg a legjobban, ahol az egyiptomi páros tetőtől talpig beöltözve küzdött a bikiniben versenyző németekkel, egyikük még a haját eltakaró hidzsábot is hordta. Doaa Elgobasit saját elmondása szerint ez soha nem akadályozta semmiben: vallási, kulturális megfontolásból hozott döntésről van szó, nem pedig a funkcióról, a sportteljesítmény maximalizálásáról.
A strandröplabdában azonban különösen forró lett a homok, miután egyre több nő kifogásolta a kötelező bikiniviseletet. 2021-ben Rióban a norvég válogatott tiltakozásul rövidnadrágban lépett pályára, amiért akkor megbüntették őket, de később módosítottak a szabályokon, így 2022 óta már mindenki a közérzetének legjobban megfelelő öltözetet viselheti.
Szintén nagy sajtóvisszhangot váltott ki a német tornaválogatott 2021-es tokiói szereplése, ahol a hölgyek – egy szabálymódosítást követően – teljes testet takaró dresszben mutatták be gyakorlataikat. A németek példáját azonban nem sok tornász követte, mivel az esztétikai sportágakban a szokásostól eltérő viselet megnehezíti a kivitelezés pontozhatóságát, és akár a sportoló biztonságérzetére is negatívan hathat, mivel így nem a testével érzékeli közvetlenül a szereket, hanem a ruháján keresztül, ami viszont csúszkálhat.
Rövid dresszben könnyebben látható és követhető a helyes kivitelezés, ezért adott szereken a férfi tornászok is kerülik a hosszú nadrágot. Az amerikai tornász szupersztár az eset kapcsán elmondta, hogy azért kedveli a klasszikus dresszeket, mert azok meghosszabbítják a lábát, és 142 centimétere magasabbnak tűnik, de elfogadja a németek döntését, hiszen viseljenek nyugodtan, amit akarnak. Matt Cowan, az Egyesült Államok első számú mezgyártójának, a GK Elite-nek a kereskedelmi vezetője szerint a legtöbb speciális kérés olyan országokból érkezik, ahol kulturális és vallási okokból megkövetelik a szerénységet. Megvannak a lehetőségeik a tervezésre és a kivitelezésre, sőt már gyártottak is hasonló termékeket, de a kereslet összességében minimális az ilyen sportruházatra.
Ami a magyar olimpikonokat illeti, az atlétákat a tavalyi budapesti világbajnokság óta a lengyel F4 öltözteti, az olimpiai egyenfelszerelést pedig áprilisban mutatta be az Adidas.
A promóciós fotókon Érdi Mária világ- és Európa-bajnok magyar vitorlásversenyző mellett Pigniczki Fanni ritmikus tornász, Koch Máté párbajtőrvívó és Manhercz Krisztián vízilabdázó húzta magára a háromcsíkos márka szabadidős és melegítőfelszereléseit, ezek alapján a hazai sportolókat egyelőre nem fenyegetik az amerikaihoz hasonló botrányok.
Fontos változások a közelmúltból
Világszinten az utóbbi években több sportágban történtek aprónak tűnő, de annál fontosabb változások. Az úszósportban a fekete nők hajának védelmében, az Új-Zélandi Tornász szövetségnél a kilógó melltartópántok ügyében vannak előrelépések.
A női labdarúgásban több klubcsapatnál és a dán válogatottnál is eltörölték a kötelező fehér nadrág viselését, hogy növeljék a játékosok komfortérzetét, ha a menstruációs időszakban kell pályára lépniük.
Női teniszben ugyanezen okból lazítottak Wimbledonban a rendkívül szigorú, több mint százéves tradíciókon: 2023 óta a hölgyeknek már lehetőségük van fekete alsósortot húzniuk a fehér szoknya alá. A döntést többek között a korábbi világelső Victoria Azarenka is üdvözölte, a brit Heather Watson pedig egyenesen kijelentette, hogy azért vesztette el a 2015-ös Ausztrál Open döntőjét, mert folyamatosan aggódott, vajon átüt-e az alsósortján a menstruációja. A kritikusok ugyanakkor a szabályváltoztatás után arról beszéltek a közösségi médiában, hogy ez a megoldás sem feltétlenül jó, hiszen innentől kezdve aki nem az 1877 óta létező szabálykönyvet követi, arról rögtön egyértelmű, miért teszi.
A szexizmus kérdése azonban összetettebb, nemcsak az egyéni vélemények miatt, hanem mert az élsport nemcsak a teljesítményről szól, hanem az üzletről és az eladhatóságról is.
A reklámokban mindig hangsúlyos szerep jut a testnek, nem véletlen, hogy a világ egyik legnevesebb sportmagazinja, a Sport Illustrated legtöbbször olyan esetekben is fürdőruhába öltözteti a címlapon szereplő sportolóit, akiknek a sportága ezt nem is kívánná meg. Gyakran a férfiak is alsónadrágban pózolnak, sőt David Bechkham vagy Christiano Ronaldo saját alsóneműmárkával rendelkezik.
A piacképességnek az eszképizmus nem kizárólagos, de fontos eleme – és nem csak a nőknél.
1952-ben Helsinkiben például a magyarok nemcsak sport-, hanem divattörténelmet is írtak, amikor a vízilabdacsapat félmeztelenül pózolt a hivatalos olimpiai fotókon. Ma már ez megszokott, így elfogadott keretek között gyönyörködhetünk a férfitestekben, akkoriban viszont tabudöntögetőnek számított. Mivel a sport szétválaszthatatlanul kötődik a testiséghez, nem is száműzhető belőle végérvényesen, de talán nem is ez a cél, hanem hogy mindenki jól érezze magát a bőrében versenyzés közben, így a női sportolók érdekét elsősorban a szabad döntés joga szolgálja.
