Szabadságfokok

Nyolc évvel ezelőtt majdnem belehalt egy fertőzésbe Lévay György. Mind a négy végtagján amputációt végeztek. A testi és lelki megpróbáltatások azonban nem megtörték, hanem megerősítették, és új célt adtak az életének: mérnök lett, és a saját robotkarját is maga fejleszti, emellett rendszeresen tart motivációs tréningeket. Megházasodott, és egy kisfiú boldog édesapjaként éli már-már átlagosnak mondható életét.

Fotó: Mirkó István

– Egy robotika szakirányon végzett mérnök-informatikussal ülök szemben, aki robotkarokat fejleszt. Ebben ­amúgy nem lenne semmi különös, ha ön nem lenne ugyancsak végtaghiányos. Mi történt?

– Másodéves egyetemista voltam, amikor 2010-ben egy súlyos, majdnem halálos agyhártyagyulladás nyomán kialakult fertőzés következtében megalvadt a vér az ereimben, és kiterjedt szövetelhalás indult meg a testemben. Emiatt egy körülbelül másfél hónapos műtétsorozattal mind a négy végtagomon amputációt végeztek, a bal karomnál a könyököm fölött, a jobb kezemen a kézfej nagyjából felénél és a csuklóm egy részében, el kellett távolítani a lábfejeim felét, a sarkaimat, az orromat és a bőr-, illetve az izomszövetek jelentős részét. Mindez akkor történt, amikor éppen csak hogy elkezdhettem volna az önálló életet.

Akaratot a protézisnek

– Mikor hitte el először, hogy újra képes lesz saját sorsát irányító, másokra nem szoruló emberként élni?

– Egy-másfél év alatt, 24-25 éves koromra lettem nagyjából újra önellátó. A szüleimmel laktam addig, és közösen döntöttünk úgy, hogy külön lakásba költözöm, ami rá is kényszerített arra, hogy önállóan oldjam meg a dolgokat.

– Ekkor tért vissza az egyetemre, majd Fulbright-ösztöndíjasként tanult az Egyesült Államokban, és egészségügyi mérnök szakon folytatta tanulmányait. Most pedig azon dolgozik, hogy a mesterséges intelligencia segítségével tökéletes végtagprotézist fejlesszen. Eredetileg nyilván nem ez volt a terv…

– Alapvetően mobilhálózat-tervezéssel akartam foglalkozni. Amikor azonban megkaptam az első felsővégtag-protézisemet, kiderült, hogy hiába hibrid rendszerű, tehát részben elektromos, a megmaradt izmok mozgatásával irányítható, egyáltalán nem praktikus. Sokkal többet vártam tőle, főként ami az irányítási rendszerét illeti, ezért is döntöttem úgy, hogy ennek a fejlesztésével fogok foglalkozni.

– Pontosan min dolgozik?

– Olyan karok már léteznek, amelyek minden mozdulatra képesek, csak éppen nem vagyunk képesek irányítani azokat. Én azon dolgozom, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amelyekkel a leghatékonyabban át lehet adni az akaratot a protézisnek. Mindezt mesterséges intelligencia, vagyis olyan, az eszközbe beágyazott algoritmusok segítségével, amelyeket „megtanítok” arra, hogy milyen izommozgás-észlelésnél milyen mozdulatot hajtson végre a műkaron.

– Mit tudnak a hagyományos bionikus protézisek?

– Meg lehet velük fogni egy poharat, de ezt én anélkül is meg tudom tenni, sőt protézis nélkül a mai napig sokkal jobban funkcionálok.

A mostani protézisemmel legalább egy-két dolgot már könnyebben meg tudok csinálni, mint nélküle, és ez a fejlettebb irányítási rendszernek, valamint annak köszönhető, hogy nem egy kézfejet használok öt ujjal, hanem egy horgot, ami sokkal praktikusabb.

– Sok helyütt volt látható egy ötujjas robotkarral.

– Még megvan otthon, a szekrényben. Az öt ujj nagyon jó, amikor pontosan tudjuk használni, ha érezzük, hogyan mozog a protézis a térben, ahogyan egy valódi kéz esetében. Az emberi kézben a csuklóval együtt a kézfejben 23 szabadságfok (ízület) van, amelyeket külön-külön vagy párhuzamosan is tudunk irányítani, amit nem lehet kettővel helyettesíteni. Nyilván nem feltétlenül elvárás, hogy egy protézis kéz helyett kéz legyen, de a funkcionalitásban legalább meg kellene közelítenie azt.

– Azt gondoltam, hogy ha ma még nem is, de a nagyon közeli jövőben agyi irányítással képesek lehetünk erre.

– Ez a cél. A kutatások során már eljutottunk odáig, hogy közvetlenül az agyba építünk elektródákat, és onnan lehet irányító jeleket levenni például a nyaki gerincsérülteknél. Akinek azonban a karját amputálták, annál felesleges az agyba ültetni elektródákat, mert ott az irányítási jelek mellett rengeteg más információ is van, vagy mondjuk úgy, leginkább más információ van. Viszont a perifériás idegrendszerben, ahol a végtagok felé futnak az adatok és jönnek visszafelé, már csak a leszűrt irányító vagy érzékelő információk vannak, ezért a következő lépés, ahová jó eséllyel eljutunk, az a perifériás idegrendszerrel való közvetlen kommunikáció.

Fotó: Mirkó István

Sötét foltok

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– Ugyanúgy elektródákon keresztül megy az információ a protézishez, csak azok nem az izmokhoz, hanem az idegvégződésekhez csatlakoznak majd. De ahhoz, hogy ez hatékonyan működjön, még rengeteg olyan információra van szükségünk, amely jelenleg nem áll rendelkezésünkre, az idegrendszer működéséről például, vagy arról, hogy milyen információ és hogyan halad az idegeken keresztül. Azt nagyjából már tudjuk, hogyan kommunikál az idegrendszerrel az agy, de elég sok még a sötét folt.

– Mi az, ami a jelenlegi tudásunk szerint be­látható időn, mondjuk húsz éven belül reálisan elvárható egy karprotézistől?

– Ha egy ép ember becsukja a szemét, pontosan érzékeli a térben a kezét. A különböző testrészek testhez viszonyított helyzetének érzékelését hívják úgy, hogy propriocepció. Ez egy elképesztően fontos érzékelés, amelynek a létezéséről sem tudunk, legalábbis tudatosan nem foglalkozunk vele, amikor épek vagyunk. Az amputáció után azonban ez az érzékelés torzul és átalakul. A propriocepció most egy nagyon aktív kutatási terület, és én bízom abban, hogy húsz éven belül vissza tudjuk adni a térérzékelést az amputáltaknak.

– A protézisek esetében jellemzően csak mozgásra gondolunk, de miért ne lehetne azokkal tapintani, vagy érezni mondjuk hőmérsékletet? Erre van-e esély?

– Előbb, mint arra, hogy visszaadjuk a térérzékelést. Én voltam már alanya olyan kutatásnak, ahol elektromos stimulációval aktivizáltuk az én fantomkezemet. A cél az volt, hogy ne a megmaradt végtagban, hanem a nem létező kézfejben, ujjakban érezzem az elektromos sokkokat. Sikerült kiváltani nyomásérzékelést, kis hőérzetet is, és ez már nagy előrelépés.

– Vannak, akik olyan protéziseket vizionálnak, amelyeket már a saját testük részének fognak érezni a végtaghiányos emberek. Mit gondol erről?

– Nyilván ez a cél. Jelenleg azonban az érintettek 99 százaléka által elérhető technológiák nem képesek helyettesíteni a hiányzó testrészt. Ehhez az úgynevezett osszeointegráció áll a legközelebb. Ennél ahelyett, hogy egy külső tok kapcsolná össze a protézist a testtel, műtéti eljárással titánrudakat építenek a végtagba, és ehhez lehet csatlakoztatni a protézist. Akik ezt használják, azoknál agyi vizsgálatok is azt mutatták, hogy néha a testük részének érzik a művégtagot. Ennek az a magyarázata, hogy míg a térérzékelés nálam azért sem aktiválódik, mert a protézisem nem a testem része, egy, a belső vázhoz csatlakoztatott művégtagnál kialakulhat ez a helyettesítő érzékelés.

– Ön mindent meg tud csinálni protézissel vagy anélkül?

– A finom mozgást igénylő dolgok nem mennek, de minden más igen. Nincs gombos ingem, fűzős cipőm, ezek helyett olyasmiket viselek, amiket egyedül is fel tudok venni. Nem tudom tisztába tenni vagy felöltöztetni az izgő-mozgó gyerekemet, de fel tudom emelni, és vinni tudom a babakocsit is. Hatékonyan gépelek, használom a tabletet, a telefont. Semmi olyan nincs, amit meg szeretnék csinálni, de nem tudok.

– Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy a fejlettebb országokban egyre kevésbé számít, ha egy protézis nem pontosan úgy néz ki, mint egy valódi végtag, sokkal inkább a használhatóság a fontos. Ezzel szemben másutt az emberek számára sokkal kevésbé elfogadható, ha a protézis nem az emberi testet mintázza, még ha funkcionálisan kevesebbet is nyújt. Nálunk mi a helyzet e téren?

– Az, hogy egy felkarprotézis úgy nézzen ki, mint egy kéz, mint mondtam, komolyan korlátozhatja a használhatóságot. Ám most még hiába nem tudjuk használni az öt ujjat, az az igény, hogy az ott legyen, nemcsak a felhasználó, hanem a többségi társadalom igénye is, mert zavaró például egy ilyen horogszerű végtag, hiszen nem természetes. Ez a társadalmi nyomás azonban tovább nehezíti olyan emberek életét, akiknek amúgy is gondot okoz egy sor, mások számára egyszerű dolog megoldása a mindennapokban. Fontos, hogy ez változzon, hagyni kellene a lehetőséget mindenkinek, hogy olyan protézist használjon, amellyel a legjobban tud boldogulni. Én annyit tudok tenni ezért, hogy viselem a horgot, és aki megkérdezi, annak elmondom, miért.

A türelem tanulása

– A fogyatékossággal még mindig nehezen tudunk mit kezdeni…

– Én ezt teljesen megértem, mert mások fogyatékosságának a kezelése nekem is gondot okoz a mai napig, ezen az állapotom nem változtatott. Az én tapasztalataim azonban az elmúlt lassan nyolc évben többnyire pozitívak. A legrosszabb, ha akkor is segíteni szeretnének, amikor nincs rá szükségem, de ez is jó tapasztalás, hiszen ez a segítő szándékból fakad.

– Mit változtattak a szemléletén a nyolc évvel ezelőtt történtek?

– Sokkal türelmesebb és kiegyensúlyozottabb lettem. A kórházban töltött időt a fájdalom határozta meg, mert hiába tettek meg mindent az orvosok és ápolók a csökkentéséért, voltak hetek, amikor nem volt ép terület a testemen. Mindez adott egy másfajta perspektívát azzal kapcsolatban, hogy mi az, amiért érdemes aggódni, idegeskedni és mi az, amiért nem. Türelemre tanított az is, hogy amikor egyedül éltem, volt, aminek százszor neki kellett fognom, mire egyszer sikerült. Az pedig, hogy tavaly megszületett a kisfiam, ismét új távlatokat nyitott.