A Barna pópa cím sem lenne jogosulatlan. Ezen a néven keresték 1956 novemberének közepétől az oroszok. A budai Vár ellenálló csoportjából a legtöbben csak „a Csuhás” néven ismerték Végvári Vazul ferences rendi szerzetest, egykori parancsnokukat, aki 2011-ben, 83. életévében adta vissza lelkét a teremtőjének az esztergomi ferences rendházban.
A ferences rendi habitust – régi magyarsággal a csuhát – egy kötélszerű ruhadarab, a korda fogja derékban össze. Erre három csomót kötnek. Az egyik a tisztaságot, a másik a szegénységet, a harmadik az engedelmességet jelképezi. Ez utóbbit szegte meg 1956. október 23-án reggel az akkor 27 éves Végvári Vazul. Megsértve a regulát, a rendi elöljárók tiltása ellenére Esztergomból a forrongó fővárosba gyalogolt.
„Amikor bennünk a magyar és a keresztény konfliktusba kerül egymással, akkor az egyéni lelkiismeretnek kell dönteni arról, hogy mit tegyünk” – írja. Délután háromra érkezik meg az „apostolok lován”. Lábát véresre töri a bakancs. Húga ápolja. Pár nap múlva kerekedik fel a Várba. A nemrég kiszabadított Mindszenty bíboros érsekkel kíván beszélni saját, néhány nappal korábbi beadványáról. Írásban kéri tőle egyházi menedékhelyek kijelölését a nép haragja elől menekülő kommunista pártfunkcionáriusok számára. Mindezt a törvényes igazságszolgáltatás biztosításáig, az önkényes leszámolásokat, a terrort megelőzendő.
Nagy Imre november 4-i rádiószózatát követően az Úri utcai érseki palotába hiába megy. A bíboros ekkor már az amerikai nagykövetségen kapott menedéket. Tanácstalanul kering a Várban. Útja a Hess András téri diákszálló felé vezet. Ott műegyetemi hallgatók gyülekeznek. A legtöbbnél fegyver van, s egy katonaruhás, fiatal főhadnagy magyaráz nekik. Végvári Vazul nála jelentkezik. Fegyver már nincs, magának kell utánajárnia. Üres kézzel tér vissza.
„Csalódottan, de tettre készen és futólépésben siettem újra vissza a Várba. A védelem megszervezésével kapcsolatban konkrét kérdéseket tettem fel a főhadnagynak. Tétova válaszait hallva vállalkoztam, hogy védelmi tervet készítek a várnegyed számára, azt a tudást kamatoztatva, amit a noviciátus előtt a pécsi Zrínyi Miklós Hadapródiskola 1943–45-ös növendékeként szereztem.” Akkori tanára józan ésszel arra oktatta a fiatalokat, hogy nem szabad nyílt harcba keveredni az oroszokkal. Gyötörni, piszkálni kell őket, amíg lehet, de ha megérkeznek, akkor ki kell térni előlük, és újra kezdeni ott – gerillaként –, ahol nem várják.
