Azt hiszem, én már így maradok, semmi okom, hogy megváltozzam magamtól. Erősen kedvelem a lengyeleket, sőt szeretem őket. Már amennyiben persze lehet szeretni egy komplett népet. Nem valószínű, hisz a magyarok közül sem szeretek mindenkit, sőt, és ez így van jól. A lengyelek (nevezzük így a továbbiakban az egyszerűség kedvéért) iránti megingathatatlannak tűnő rokonszenvemnek számos oka van. Tudat alatt és felett. Nyilván történt valami beivódás genetikusan és történelmileg. És aztán meg számtalan személyes. És ez sem baj, tekintve hogy magam is a történelem szerves része vagyok, mínusz lovas szobor.
Többek között ugyanis az történt a történelemben és a történetemben, hogy
a magyar komcsik azt hitték, majd jól kiszúrnak velem, ha nem adnak útlevelet, mert a kiutazásom közérdeket sért, csak néha olyan pirosat, amit Majakovszkij is megénekelt, amivel csak a többi komcsihoz mehetek világot látni. Így ismerhettem meg töviről hegyire Lengyelországot, ahol a hetvenes évek vége felé egy kicsit feljebb volt tekerve a szabadságfok. Cserébe a tök üres boltokért, nyilván. Ámde pont olyan volt az egész, ahogyan azt Bereményi megírta, Cseh Tamás meg megénekelte a Krakkói vonatban.
Vagy még olyanabb, tovább Varsóig és fel a hármasvárosba és volt ott még tenger is, dűnékkel, és jazz, és kolostorokban lehetett aludni, és valamiféle tágasság, egy kicsi Amerika a végtelen autóutakon stoppolva. Aztán jött a tábornok, és egy időre meszeltek ennek az egésznek, de itthon már csak a rengeteg kedves emberre is emlékezve bement az ember a Rajk-butikba, vett egy Solidarnosc jelvényt és kitűzte – lesz, ami lesz. Nem volt ez valami nagy hőstett, de legalább gyáva tett sem. Sokkal aprólékosabb munka volt megpróbálni meggyőzni a sok szerencsétlen elhülyített magyart, hogy a lengyelek nem azért szegényebbek, mert utálnak dolgozni.
