A XX. századi magyar irodalom egyik nagy törésvonala a népi–urbánus ellentét, amelynek a lényege (a hozzárakodott művelődésszociológiai és világnézeti alapú konfliktusokat lehámozva) a történelmi, társadalmi és közéleti kérdések iránti érdeklődés; illetve a személyesség és az önkifejezés esztétikai problémái. Az előbbiek inkább a népiesek, míg az utóbbiak az urbánusok fő témái.
A második világháborús vereségünket követően többféle költői beszédmódot figyelhettünk meg irodalmi életünkben, amelyek közül a neoavantgárd inkább határainkon kívülre szorult. Elsődleges fóruma ugyanis az újvidéki Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely volt. Igen erős vonulatként jelentkezett a népi vagy népies irodalom, amelynek az 1960-as évektől egyfajta reneszánsza indult: új érvényességgel talált követőkre a fiatal költők körében, akik Illyés Gyula szellemiségében, Petőfi Sándor és Arany János egyszerű, a népnyelvből táplálkozó, ugyanakkor páratlanul gazdag költői nyelve nyomdokain haladva folytatták többek között Csoóri Sándor vagy éppen Juhász Ferenc alkotói útját.
Nagy Gáspár népi gyökerű és látomásos–archaikus költészeti formanyelvből kiinduló, ugyanakkor a neoavantgárd hatását is mutató, kivételesen egyedi lírai életművet teremtett. Amelynek gyökerei a XIX. századi népi lírában és a népköltészetben keresendők, gyümölcsei pedig meglepő változatosságot mutatnak. A hetvenöt éve született alkotó a Vas megyei Bérbaltaváron látta meg a napvilágot, vallásos paraszti család gyermekeként. Alakuló világszemléletének és értékrendjének, valamint költői kérdésfelvetéseinek az autentikus és organikus falusi környezet, a mindennapi létfenntartáshoz szükséges állandó munka és a gazdálkodó családok életének kihívásai mellett a katolikus hagyományok és az azokhoz kapcsolódó népi vallásos tartalmak, valamint évezredes tradíció eredményeként kimunkált teológiai tanítások voltak az éltető forrásai. Lírai nyelvi fordulatainak alapjai ebben a világban találhatók.
Később a pannonhalmi bencés monostor gimnáziumában, majd a szombathelyi főiskola könyvtár–népművelés szakán mélyült el a magyar literatúra és a világirodalom klasszikus műveiben. A történelem és a közélet iránti kötődése már nagyon fiatalon megmutatkozott. Az 1956-os emlékeit (amikor még mindössze hétéves volt) felidézve fogalmazott így egy interjúban: „Éreztem, hogy valami nagy dolog történik. Az igazi élmények november 4-én kezdődtek, amikor megindult a nyugati határ felé a menekültáradat, s többen nálunk kértek éjszakai szállást. Jöttek gimnazisták, egyetemisták, akik meséltek a budapesti eseményekről, a Corvin közről, a Práter utcáról, a harcokról, a Molotov-koktélok hasznáról. Hétévesen ittam minden szavukat. Két évvel később a Vas megyei napilapban egy kis hír tudatta, kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama megjegyezte: a jó Isten megbünteti őket.”
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának szörnyű traumáját fiatal felnőttként tapasztalta meg. Az 1968-as prágai tavaszt és annak a Varsói Szerződés tagállamai (köztük Magyarország) általi leverését követően formálódó költői világának egyik vezető témáját a történelem, valamint a társadalmi kérdések adták. De szövegeinek tematikáját a szabad választás lehetőségének, vagyis a körülmények általi determináltság problémái éppúgy meghatározták, mint a népi és nyelvi hagyomány vállalása vagy a személyesség kérdései. Minden olyan alkotónak, aki hamar megtalálja költői nyelvét, egyben sajátos világot teremt, szűknek bizonyul az irodalmi irányzatok és divatok által rákényszeríteni próbált mundér. A népi és az urbánus irányzat kétpólusú keretei értelmezhetetlenek voltak Nagy Gáspár számára, hiszen szintetizáló, integráló művész volt, aki a látomásos líra és a neoavantgárd eszköztárát is be tudta illeszteni költői világába, akárcsak a népnyelvünkben élő örökségünket.
A költészethez való viszonyát Az emlékezés joga. Tűnődések a költészetről (1988) című előadásában fejtette ki, amelyben többek között a következőket mondta. „A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom. Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat az igazság és hazugság dolgában. Személyen belüli vihar, mély hullámokat kavaró. Lehet győzni és lehet veszíteni. Lehet hamisan tovább beszélni, és lehet hangtalanul is élni a költészetet a Pokol és Isten közelében. Érteni vélem a nagy elcsöndesedők indokait, akik kihunyva is ott vannak az égboltozaton.”
Mint a közélet és a történelem mellett elkötelezett ember, Nagy Gáspár sem maradt ki korának társadalmi és politikai folyamataiból. Az 1980-as évek elején a Magyar Írók Szövetsége egyik titkáraként dolgozott, majd komoly szerepet vállalt a rendszerváltozás szellemi előkészítésében és annak lefolytatásában. A tatabányai Új Forrás című folyóiratban jelent meg az Öröknyár: elmúltam 9 éves, míg a szegedi Tiszatájban A Fiú naplójából című verse, amelyek rendszerváltó szövegeknek tekinthetők. Utóbbi miatt a Tiszatáj folyóiratot fél évig nem jelentette meg az államhatalom, a szerkesztőségét pedig leváltották. A forradalom mint a magyar nép szabadságigényének jogos megnyilvánulása elleni katonai föllépést és az azt követő megtorlást elítélő, a bűnösök néven nevezését követelő verset, valamint a kádári puha diktatúra szürke világának leírását nem nézte jó szemmel az Aczél György és Berecz János nevével fémjelzett kádári kultúrpolitika.
Az előbbiben Nagy Imre, a forradalom kivégzett miniszterelnökének a monogramja adja a rímet, az utóbbiban pedig Kádár János puhának nevezett kommunista diktatúrájának – amelynek egyik alapja, Nagy Gáspár szavaival, „a teletömött gyomor békessége” – plasztikus leírása verte ki a biztosítékot. „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” (Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1983) „…és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… // …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…” (A Fiú naplójából, 1986)
Nagy Gáspárnak az imént idézett versei miatt távoznia kellett írószövetségi állásából, majd a rendszerváltozás idején a Magyar Demokrata Fórum szellemi holdudvarába tartozó értelmiségiként vállalt szerepet, és szerkesztette a Hitel című folyóiratot 1988-tól. A szocialista pártállami diktatúra megszűnte és a rendszerváltozás folyamatainak jogi lezárulta után irodalmi munkásságának megbecsüléseként előbb 1990-ben József Attila-, majd 2000-ben Kossuth-díjat kapott.
Pécsi Györgyi József Attila-díjas irodalomtörténész így méltatta költői munkásságát. „Nagy Gáspár organikusan alakuló értéktanúsító költészete a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészete. Élete a legkiválóbb tragikus magyar költők példája szerint, törésmentesen fonódott egybe műveivel. Kivételes jelleme, hajlíthatatlan erkölcsi következetessége, a világban való egyértelmű, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan jelenléte miatt azonban költészete több mint »csak« jelentős költészet: a verseivel tökéletesen egybesimuló életével visszaadta a szavak hitelét és jelentését, megerősítette az alapvető erkölcsi értékeket és az ember létbevetett bizalmát, hitét. Bátorítólag üzeni: »a remény sohasem meghaló / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ«.”
