Álomország

Kezdjük a legújabb álompárossal: a Lamperth–Dávid duó hatezer forintból négytagú családnak varázsolt álomvacsorát karácsonyra. Plusz bejgli és virágcsokor. Mivel nekik sikerült, ami rajtuk kívül egyetlen családnak sem, javaslom nekik a szomszéd példa magyarítását. Januárban mindketten éljenek egy hónapig a jelenlegi minimálbérből, azaz 53 ezer álomforintból. Minő álomziccer: a magyar Országgyűlés képviselője, amint találkozik a durva magyar valósággal. Egyébként is ideje lenne felébrednie az ország tekintélyesebbik felének. Miközben kilométeres sorok várnak a tálka pörköltre csavart tésztával, savanyúsággal, addig az ország másik fele tündérálomban tapicskol egy Potemkin-világban. Erre a világra jellemző, hogy kötelező benne az álom és sztár szó összekapcsolása. Az álompáros úgy születik, hogy a kereskedelemi televízióban Mucika kiesik az énekversenyen, cserébe beleszeret a vezérigazgató úr… izé, a zsűri egyik tagja, akivel most ők az álomsztárpár. Életük nyitott könyv. Tudjuk, mit esznek, milyen hullámcsatot, önborotvát használnak, hányszor és mikor fekszenek le egymással, az időfaktor fontos az anyós miatt. Látjuk őket partikon, fogadásokon, a trendi magazinban, hordhatatlan ruhákban pózolva. Ők az év álompárja. Rendben. És mi van belül? Úgy értem, amitől álmaink megtestesítői, sztárok, ami miatt a magazinok oldalain ők illegnek, integetnek, amitől ők a követendő példa, érték, mérték. Ha szétszálazzuk álompárunkat, marad az üres burok, mint Karinthy Frigyesnél, amibe nem göngyöltek testet, abban meg, ugye, nem tartózkodik lélek. Ne legyünk ennyire szigorúak. Nekünk ilyen álomsztárok jutnak, mondhatni nekünk itthon ilyenekre telik. Például Gyurcsánynét meg Hillernét sztárpárként mutogatja karácsonykor a közszolgálati televízió. Ha mégis megunják a sztárságot meg az álmokat, akkor: Válik az álompáros címen ezt is lenyeljük húsz folytatásban. Hogy az álomfeleség, álomszerető, álomasszony már az első hónapokban félrelépett, de az álomférfi, álomférj, álompasi úgy gondolta, ez csak az álomnő gyermekkorából itt maradt trauma szele: alkoholista apa, halott apa, csélcsap anya, szegény anya, nyomor és zsíros kenyér, prostitúció a betevő falatért, csúnya válás, dadogás. Szomorú, szürke iskolás évek, amelyekért az álompasi hivatott kárpótolni.
Hull a könnyünk a sok álomkarrierért, álomvilágért, álomlovagért, a sok csúnya ébredésért. Sebaj, ezek az álompárosok, bocsánat: sztárpárok, sztárlányok, sztárfiúk és sztárgyermekek meglehetős hatásfokkal vigasztalódnak. Meg sem szoktuk a vezeték- és keresztneveket, megjelenik az újabb sztár, az újabb álomnő, az újabb álompasi, keresztülgázolva házasságokon, gyerekeken, megkaparintva a következő trófeát. Az ilyen álomizéket oldalas magyarázatok követik: Én egy olyan pasi/csajszi vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, ami nekem kell, azt megszerzem, olyan vagyok, aki nem tűri el, hogy parancsolgassanak neki, hogy a férfi ugráltasson, hogy beleszóljanak a dolgaimba. Vagy: nem szeretem, ha egy nő okoskodik, ha az övé az utolsó szó, ha nem szeret engem mindenkinél jobban, de azt se szeretem, ha folyton rajtam csüng az öregecske nőcije.
A mi álompárjaink tocsognak a közhelyekben, különlegessé a média teszi őket, ők a mi médiapéldaképeink: közepes színészek, villalakók, táncdalénekesek, divatos bűnözök, futtatott politikusok, akiknek a hírnevét televízió és bértollnokok hada szidolozza fényesre. Áloméletük – fájdalom – ráférne a névjegyük hátára, de álomország álomnépének habos mese kell, nehogy felébredjen.