Méreg

S z a b a d E u r ó p a

Viktor Juscsenkónak állítólag már az izraeli vízuma is megvan, hogy az ottani világhíres plasztikai sebészekkel átszabassa az arcát. Az ukrán ellenzéki elnökjelöltnek merőben mások az indítékai, mint a hazai bulvártelevíziózás legújabb importált szörnyszülöttje, a Nagy alakítás civil hőseinek: nem szebb ember akar lenni, hanem emberi módon szeretne kinézni.
Hogy most nem így néz ki, annak egy dioxin nevezetű körmönfont vegyület az oka, amit a kijevi titkosszolgálat kevert a levesébe. Hogy számításuk majdnem bevált, ahhoz beszédes adalék e sorok írójának első, meggondolatlan reakciója is, midőn értetlenségének adott hangot: miként választhattak az ukrán demokraták egy ilyen terheltségekről valló, leharcolt arcot elnökjelöltjüknek. Sem vizuális tájékozatlanságom nem ment fel az előítéletesség vádja alól (fogalmam sem volt a korábbi fizimiskáról), sem az, hogy hitem szerint más esetben reflexből elutasítom az előítéletességet, amely törvényszerűen elfátyolozza a tisztánlátást, s ezzel akadályoz választott hivatásom gyakorlásában. De megtakaríthatjuk-e egy ilyesfajta fiaskó miatt, hogy ne próbáljunk meg belehelyezkedni a méregkeverők gondolatvilágába?
Első közelítésben a narancsos Juscsenko végtelenül naiv politikus. Miként gondolhatta, hogy büntetlenül elmehet ebédelni kipróbált titkosszolgálati vezetőkhöz? Miben bízott? Talán abban, hogy a szolgálatok – legendás szimatuknak engedelmeskedve – mindig időben átállnak a győztes oldalára? S miért gondolta, hogy az illető urak tartózkodnak a részvételtől a győztes kijelölésében? Második közelítésben viszont azt gondolhatjuk: lám, Juscsenko maga a rendszerhiba egy posztszovjet struktúrában. Vakon bízott a választók demokráciájának királycsináló erejében, s paradox módon épp a diktatúra mérge segítheti győzelemre. De vajon egy ilyen primitív összeesküvési kísérlet kizárhatja-e a némileg bonyolultabb, ravaszkásabb összeesküvési kísérleteket?
Tegyük fel: Juscsenko és az őt támogatók felmérték, hogy az ukrán választók többsége körében jelöltjüknek nem terem babér. Rá kell hát segíteni – gondolhatták. Egy ekkora országban talán elégtelen a belgrádi mintájú tüntetéses forradalom, és talán kevés a szláv sztármodellekre emlékeztető ellenzéki vezetőnő, Tyimosenko médiabája is. Hiába jó svádájú maga Juscsenko is (vagy volt az még a nyáron), mindez együttesen is bajosan elég az üdvösséghez. Ron Werber imázsátszabó zsenije is csődöt mondana, ha nincs a projektben némi csavar.
És lett csavar. Azt én meg nem mondom, hogy tudatosan vagy a nyugati típusú média számára égből hullott mannaként, váratlan ajándék gyanánt-e. Egy jóképű Juscsenkóért sátortáborozni Kijev centrumában jópofa dolog – egy méregtől rovátkált arcúért maga a rémromantika, a gótikus regény, a jobb sorsra érdemes Quasimodo sorsa fölött érzett borzongás. Produkálja ezt a kifogyhatatlan fantáziájú – Kennedyt és Lennont lelövő, Ceausescut kivégző, Orbán Viktort hipotetikusan lebérgyilkoló – élet magától, vagy profi PR-műhelyeknek kell megszülniük izzadságos munkával?
De ha már egyszer – így vagy úgy – megszületett, belép a valóságelemek sorába. Ha nem hittünk volna a tárgyalni hívott ellenlábasok székeire erősített radioaktív, rákkeltő pakkok létezésében, most szembesülhetünk a nagyon is létező dioxinnal. Ami színtelen-szagtalan, gyanútlanul bekanalazzuk az ínyenc szusival, s már át is lépte bennünk a határérték hatezerszeresét: torzul az arcunk, elerőtlenedik a lelkünk, s ha az izraeli bravúrplasztika helyre is hozza a médiakirakatot, átigazított bőrünk mögött ott marad a soha ki nem ürülő méreg, a kiirthatatlan rák…