Széttartó erők, elavult világrend

A múlt évben sem nagyon tudott mit kezdeni a világ az előtte álló új kihívásokkal. Miközben a vezető hatalmak főképp saját érdekeik érvényesítésével foglalkoztak, a nagy konfliktusok megoldásában nem történt előrelépés, a háborúk folytatódtak, az iszlám terrorizmussal immár Európa is szembesülni kényszerült. Sokkal jobbra az idén sem nagyon számíthatunk, hiszen a széttartó erők továbbra is erősebbnek látszanak.

Érezhető megkönnyebbüléssel fogadta az év végét az ENSZ főtitkára. Kofi Annan szerint ugyanis a 2004-es év kimondottan szörnyű volt. Ha a családját is érintő, a New York-i székházig is elérő korrupciós ügyeket nézzük, megértjük a politikus értékelését, mint ahogy nagyon annak sem örülhet Annan, hogy a világszervezet bicskája már a darfúrihoz hasonló konfliktusokba is beletörik, az igazán komoly dolgokhoz pedig lényegében már csak formálisan van köze. Mindez pedig, akárcsak egy évvel korábban, ismét csak felveti a létező világrend elavultságát.
A mögöttünk hagyott évnél volt már jobb is, rosszabb is, az azonban nem túl biztató, hogy most is inkább csak a megoldatlan problémák jutnak eszünkbe az elmúlt 12 hónapról. Az egyik legjobb példa ezzel kapcsolatban a terrorizmus elleni harc kérdése. A magukat a világrend letéteményeseinek tekintő országok továbbra is csak beszélnek az együttműködés fontosságáról, miközben a terrorizmus elleni harc leple alatt inkább saját pecsenyéjüket sütögetik, arról pedig már nagyon szó sincs, hogy a negatív jelenségek helyett a problémát komplex módon kellene kezelni. Így aztán Irakban minden eddiginél rosszabb a helyzet, Oroszországot is mindinkább szorítja e csizma, s Európa nyugati felét is elérte a terror új hulláma.
A gazdasági, társadalmi, kulturális okok valós feltárásának hiánya mellett akadályozza a hatékony fellépést az is, hogy politikai szempontból továbbra is erősen terhelt a kérdés. Gyakorlatilag nem történt ugyanis előrelépés a közel-keleti konfliktus megoldásában, s nem is várható előrelépés addig, amíg az Egyesült Államok egyoldalúan Izraelt támogatja. Tovább bonyolította a térség viszonyait, hogy Irakban sem látszik az alagút vége, s Afganisztánban szintén csak a felszín, legfeljebb a főváros nyugodt. Mindkét válság esetében elmondható, hogy Amerikát igazából csak saját külső biztonsági érdekei szempontjából érdekli a kérdés, s a demokrácia exportja címén inkább csak lejáratja e nemes eszmét. Az afgán választások után pedig feltehetőleg az idén az iraki megmérettetés is az új világ egyik rendezőelvét igazolja majd. Eszerint, ahol a világ vezető hatalmának érdekei érvényesülnek, ott minden, az ilyen választások is demokratikusak, ahol pedig más áll nyerésre, ott baj van a demokráciával. Hasonló álszent magatartás, a szolidaritás szinte teljes hiánya érhető tetten a délkelet-ázsiai szökőár kapcsán is. A világ vezető hatalma 350 millió dollár segélyt ajánlott fel, jóval kevesebbet annál a 70-80 milliárdnál, amelyet az idén az iraki háborúra vár a kongresszustól.
Ennél szűkkeblűbb a maga 30 millió eurójával talán csak az Európai Unió volt, amely ezzel is bizonyította, hogy egyelőre alkalmatlan a komoly globális szerepre. Az öreg kontinens lényegében ugyanígy nem tud mit kezdeni például a bevándorlókkal, akiket ugyanakkor nélkülözni sem nagyon tud. Nagy vonalakban hasonlóképpen áll a dolog a világhatalmi ambíciók szempontjából elengedhetetlen bővítésekkel is. Miközben a tavalyi tízes bővülés is működési zavarokat okoz, az unió már kis gömböcként gurulna tovább. Kérdés csupán az, Törökországot akár 15 év múlva is meg tudja-e emészteni? Mindeközben még a minden bizonnyal az idén is fennmaradó transzatlanti feszültségek gyengítik a belső kohéziót, tovább késleltetve Európának, mint valódi világhatalmi pólusnak a megjelenését. Mindennek persze titkon örül az Egyesült Államok, de még inkább a lényegében egyre inkább csak Amerikára figyelő Kína.