Lendületes zűrzavar

Nem csoda, hogy az MSZP négy hónapos késéssel ünnepelte meg a saját tizenötödik születésnapját. Októberben, amikor a naptár a kerek évfordulóhoz ért, rendezett ugyan kongresszust a párt, de tisztújítás, miniszterelnökpuccs és egy maroknyi újnyilas hajkurászása közben nem az emlékezés hozta lázba a küldötteket. Ki tudja, miért, most érezte úgy a kormánypárt szürkeállománya, hogy pótolnia kell a mulasztást. Az időzítés amúgy nem erőssége
a csapatnak: Gyurcsány Ferenc – a kis magyar Hodorkovszkij – a költségvetés és az adótörvények hatálybalépésének pillanatától kezd merész álmokat szőni az adórendszer átalakításáról, Hiller István pedig február elsején javasolja, hogy január 31. legyen a köztársaság napja.
Olcsó mulatság lenne a nőtagozat emlékezetes kormányfői dühöngésével felvezetett hét végi MSZP-s születésnap külsőségein, ízléstelen kulisszáin élcelődni, majd ezek alapján megfogalmazni ítéletünket. De ne a könnyebbik végén fogjuk meg a munkát, koncentráljunk a tartalomra! A politikusok nyilatkozataira, a tréfás vagy annak szánt megjegyzések (Orbán azért nem a Vigadóban évértékel, mert a szocialisták elvették a jókedvét) helyett a komoly üzenetekre. Egy ilyen rendezvény – gondolom én – nem csupán arról szól, hogy néhány ezer aktivista jól érezze magát, és Ki tud többet a Magyar Szocialista Pártról?-féle vetélkedőn pallérozza elméjét, hanem a külvilágnak is igyekszik megmutatni ilyenkor a vezérkar, milyen párt az MSZP, mit gondol magáról és az országról, mik a céljai. Ám éppen ezekről bántóan keveset tudott meg a kíváncsi választó, az a kevés pedig leginkább a teljes eszmei zűrzavarról árulkodott.
Kiss Péter például azt találta mondani: pártja most szakított azzal a kádári örökséggel, hogy mindig a túloldallal akarja legitimálni magát. Ehhez képest Gyurcsány Ferenc ezredszer is a Fidesszel (éretlen, 15 éves kiskamasz) szembeállítva festette le az MSZP-t (tekintélyes, ugyancsak 15 éves, vérbő asszony). A miniszterelnök jelzők széles csokrát gyűjtötte össze a jeles napra, a vezető ellenzéki párt így egyszerre lett nacionalista, ortodox baloldali (!) és bezárkózó (az ilyen tényleg fogja be a száját). Egyfelől azért kárhoztatta Orbán Viktort, mert 15 éve eltemette a kádárizmust, másfelől azért, mert most feltámasztja. Mindebből csak annyi hámozható ki, hogy a baloldal vezére mintha maga sem tudná, miként viszonyuljon ahhoz a rendszerhez, amelynek utánpótlás-válogatottjában (KISZ) egykor ő is fontos posztot kapott. A rendszerváltozáshoz fűződő gondolatok tisztázatlanságát (és tisztátalanságát) jelzik azok a lekicsinylő, olykor ellenséges mondatok, amelyekkel a pártelit az akolból kiszakadt Pozsgay Imrére, Németh Miklósra vagy Szűrös Mátyásra emlékezett a „születésnapon”. A gyurcsányi ráolvasás ennek ellenére hatásosnak bizonyult: széles körben elfogadott nézet, hogy az MSZP most aztán tényleg megújult, levetette utódpárti köpenyét, és – bármit jelentsen is ez – a XXI. század modern magyar szociáldemokrata pártja. De hogy mi volna ez a „bármi”, arról semmi nem derült ki a hét végén.
Tamás Gáspár Miklós A szocialisták hallgatása címmel írt nagy ívű esszét az 1994-es választások előtt. Az akkor még az úgynevezett SZDSZ hivatásos politikusaként szereplő filozófust szemmel láthatóan zavarta, hogy a kormányra készülő, pragmatista Horn-párt kerüli az ideológiai kérdéseket, nem tudni, mit is gondol a múltjáról meg a világ dolgairól. Mára megeredt a szocialisták nyelve. Mégsem érzem, hogy előrébb járnának. De mit várunk egy olyan párttól, amelyik arra sem emlékszik pontosan, mikor alapították?