Bennünk élő Trianon

Tekintélyes, jó kötésű, aranybetűs című könyvet hozott a posta. Látszik, hogy létrehozói olyan szellemi tárgynak szánják, aminek szerintük huzamosan ott a helye a családi könyvespolcokon. Koltay Gábor és munkatársai a filmváltozat után elkészítették a Velünk élő Trianon nyomtatott verzióját is. Jó volna vitázni róla minél szélesebb körben: méltatni erősségeit, vitatni a gyengéit. Egyikből is, másikból is akad bőséggel. A monumentális vállalkozás hézagpótló, tabutörő jellegét azonban bajos volna cáfolni. Az a gyanúm, hogy – miként a moziváltozattal és a tévésorozattal is történt – a cáfolatra ezúttal sem látunk majd érdemi kísérletet, csak a szokott, zsigerből való csapkodást. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Trianon nem csupán velünk, hanem bennünk él. Bennünk, mindannyiunkban.
Koltayt számos kritika érheti, s éri is. De ő legalább nem dugja a fejét a homokba: nem csinál úgy, mintha mindaz, amiben élünk, független volna a barbár országdarabolástól, a nemzet szétnyirbálásától. A maga részéről felmondta a dühítően szervilis történetírói konszenzust, amelyet előbb a hazug internacionalizmus, majd a félreértelmezett európai elvárások tápláltak: csak maradjon a status quo, csak ne bolygassuk a múltat. A történetírástól ez a nem bolygatás normális helyen és időben abszurd elvárás. Koltay talált is a történészszakmából komoly játszótársakat: ahogy látom, jobbról és balról egyaránt. Dokumentálta Romsics Ignác különvéleményét, a produkcióból való kihátrálását is – ez szintén rendben van. A nézetek, a hozzáállások szabadsága becses kincse egy demokráciának. Lehet patikamérlegen méricskélni, hová billen a serpenyő – ez viszont csak akkor méltányos, ha számtalan Trianon-értelmezés, megannyi hasonló produkció között jelöljük ki a helyét ennek a konkrét munkának. Viszonyítani azonban nincs mihez: Koltay jószerivel vetélytárs nélkül futballozhat a kihalt grundon.
Bírálatnak persze van helye. Például az én ízlésem szerint egy pusztán történelmi megközelítés hasznosabb volna. Az okok és okozatok csupasz logikájával, szépirodalmi körítés nélkül. A változó színvonalú versek és esszérészletek egy másik műsort és antológiát kívánnának. Így egymásba csúszik a megvilágosító racionális érvelés és az olykor dagályosságba csapó indulat. Igaz, a műfajkeveredés is érthető: épp a tabujelleg miatt legtöbbször a vakmerő lírikusok mondták ki azt, amit a pragmatista tudósok elmulasztottak.
Ha a Velünk élő Trianon egyebet nem is érne el, mint hogy rákényszeríti az egész lapító magyar értelmiséget az igazságtalan és mindennemű kárpótlás nélkül maradt trianoni békével való szembenézésre, már nem készült el hiába. Hogy Bolgár György ne csinálhasson szégyenkezés nélkül folytatásos rádióműsort arra alapozva, hogy Orbán Viktor autóján a történelmi Magyarország matricája látható. Bolgár a kommunizmus pavlovi reflexeire épít, de a felelős baloldalról sem szól rá senki, hogy ne csinálja ezt. Történelmileg alulművelt hallgatósága körében osztatlan tetszést arathat a képlettel, hogy a történelmi Magyarország puszta ábrázolása egyenlő a területi revizionizmussal, lényegében tehát a háborús uszítással. Trianont nem megérteni akarja, hanem riogatni vele, mint gyermeket a zsákos emberrel. Talán eszébe sem jut például az, hogy ha a magyar zsidóság holokausztjának okait kutatjuk, nagyrészt szintén Trianon környékén kell keresgélnünk. A magam részéről úgy gondolom: nem kezdődhet el a valódi XXI. század mindaddig, míg az akkori könyörtelen győztesek legalább jelképes formában meg nem követik a végletesen túlbüntetett akkori veszteseket.