Bokros tudja…

Hiába követelőznek a gazdák, tapodtat sem mozdulunk hátrafelé, menjenek haza, mert nem adunk nekik egy fillérrel sem több pénzt annál, mint amit amúgy is tartalmaz az agrárköltségvetés – tette közzé immáron sokadszor szilárd és hajlíthatatlan meggyőződését a hét végén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Talán a hely szelleme, a törökbálinti művelődési ház színpada okozhatta, hogy álláspontját drámai hatáselemekkel is jócskán megtoldotta a kormányfő. Beszédében a demonstráló termelőket – régről ismert formulával – már-már országrontó kulákoknak festette le, akik önző érdekük érvényesítése céljából attól sem riadnak vissza, hogy a minimálbérből élők kezéből kivegyék a kenyeret, legszívesebben tönkretennék az egészségügyet, és az összes magyar vállalkozót arra kényszerítenék, hogy miattuk még több közterhet cipeljenek. De nem így lesz, honfitársaim, mert a magyar kormány első embere szilárdan áll a vártán, lángpallossal a kezében, és ha megannyi erőgép veszi is körül, akkor sem hátrál, akkor sem esik térdre a bömbölő traktorok előtt. Utolsó csepp véréig védi ezt a maroknyi kis országot a gazdákkal szemben, akiket „nyálcsorgató, hataloméhes emberek” vezetnek.

Ez a vízió nem most került először a művelődési ház színpadáról a nagy magyar éterbe. Itt kering kezdettől fogva közöttünk. A festett panteonban a hős kormányfő jobbján látható a mártír agrárminiszter, aki éjszaka is hajlandó tárgyalni, üres teremben várakozni, és a kezdeti ódzkodás után még arra is képes, hogy kilépjen munkahelye kapuján, és megbeszéléseket folytasson a hat villamosmegállóra lévő kutatóintézetben. Az eposszá dagadt történetekben csak az nem szerepel, hogy a gazdák csupán azt kérik, amit a torkukat szorongató uniós versenytársak már régen, többszörösen megkaptak. Azt követelik, amit a kabinet tavaly október közepére ígért nekik. Azt az összeget hiányolják a büdzséből, amiért – többek között a kormánypárti honatyák szavazatával – maga a nagy tekintélyű Országgyűlés vállalt garanciát, és a pénz előteremtésére határozatban kötelezte a kormányt. Megígértük, vállaltuk, mégsem fizettük ki – csupán e három kifejezés hiányzott a nagy ívű törökbálinti beszédből. S akkor nem lett volna szükség annyi körítésre sem. Az igazsághoz kevesebb szó is elég.

Ha már az igazságnál tartunk, vessünk egy pillantást arra is, van-e pénz és mire ebben az országban! Nem szükséges „olcsó demagógiába” süllyednünk, miként az elsíbolt közvagyon, a korrupcióba öntött milliárdok világát a rövid pórázon tartott véleményformálók nevezik. Elég, ha egy, a kormányoldalon megkérdőjelezhetetlen tekintélyű klasszikust idézünk: Bokros Lajos állapította meg a minap, hogy a Medgyessy-kabinet ésszerűtlen választási ígéretek teljesítésére költötte el a pénzt, méghozzá úgy, hogy a költségvetés kiadási oldalának rendezésére, azaz a feneketlen zsák aljának bevarrására kísérletet sem tett. Ugyanakkor aprónak látszó, jellemző példaként említhetjük a lapunkban olvasható hírt, miszerint a demonstrálók előtt folyton üres zsebeire hivatkozó földművelésügyi tárca mégis talált annyi pénzt a stelázsin, hogy a miniszter régi munkahelyét és kapcsolatrendszerét jelentő agrárkamarát is kistafírungozza pár száz millióval. Azt a luxust is könnyedén megengedhetjük magunknak, hogy – Brüszszel legnagyobb megrökönyödésére – visszautasítsuk azokat a vidékfejlesztési támogatásokat, amelyekhez a legnagyobb hozzájárulását adja az unió. Nem az a kérdés tehát, hogy van-e pénz. Hanem az, hogy kinek és mire. Bizony, erről nem hallhattak a kormányfőtől Törökbálinton.