(ki fúj hideget-meleget…)

Én nem tudom, hogy a közmondások és szólások alkalmasak-e közéletünk bizonyos jelenségeinek megvilágítására, egyes magatartásformák ábrázolására, hozzájárulhatnak-e némely politikai szereplők szónoki teljesítményének megítéléséhez.
Vegyük figyelembe, hogy a népi bölcsesség tapasztalatokra épül és általánosításra törekszik, s politikailag nem mindig korrekt. Nézzük például ezt: „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.” Ez nagyon sommás ítéletet tartalmaz, és valljuk be, minden alapot nélkülöz, tán nemcsak az emberek, hanem a kutyák esetében is. Különösen az „egy se” kitétel primitív, mivel ritka az olyan szabály, amely nem tűr kivételt. Tehát ezt a közmondást nyugodtan kirekeszthetjük tudatunkból, mivel annyira bornírt és igazságtalan, hogy akár a visszájára fordíthatjuk, emígy: „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember mindig jó”, s így sem jutunk sem több, sem kevesebb bölcsességhez. Ez a mondás nincs tapasztalatokkal alátámasztva, eredete valószínűleg valamely személyes indulathoz köthető: teszem azt egy vörös kutya harapásához, egy vörös ló rúgásához vagy egy vörös hajú hölgy csalfaságához. Hogy ilyen „köztévedés” bármikor előfordulhat, azt a mostanában lábra kapott „szőke nős” viccek bizonyítják, itt is igazságtalan általánosításról van szó, amelyet talán egy csöpp irigység is vezérel, mivel a szőkeségnek van valami ábrándosan vonzó hangulata, s ezzel a lektűr irodalom szívesen él.
De hagyjuk a téves közmondásokat. Most vegyük szemügyre ezt, hogy valaki „egy szájból fúj hideget és meleget”. Tapasztalunk-e ilyet a közbeszédben? Tudunk-e olyan közszereplőről, akire ez a mondás, akár egy Armani öltöny, minden kiigazítás nélkül ráillik? A hideg és a meleg antagonizmus, kibékíthetetlen ellentét, ha összevegyítjük a kettőt, a végeredmény langyos. Politikusként langyosnak lenni pedig a legnagyobb hiba, az a jó, ha valakinek a szájából egyszerre jő jeges és tűzforró fuvallom. Van-e ilyen politikusunk?
Tehát: azt mondja az illető száj (amely nem kicsi), hogy nagy a jólét. Egy fújásra pedig ezt: az utóbbi öt évben helytelen útra tévedt az ország. Aztán: elvettünk a gazdagoktól, adtunk a szegényeknek. Majd: a boldogulás, magyar, rajtad múlik. Később: Orbán fogja be a száját. Egy szuszra: az ellenzéknek az a dolga, hogy hibáinkat szóvá tegye. Pediglen: Orbán fogja be a száját. Ugyanakkor: bocsánat. Éjszakánként nem alszom, ha ilyen marhaságot mondok. De: én nyugodtan, felemelt fejjel, büszkén alszom, mivel tiszta a lelkiismeretem. Ámbár: sorry, ha diplomáciai bonyodalmat okoztam. Viszont: nem nagy a jólét. Annak dacára: most a tévészereplés előtt is bementem az elnök úrhoz, és mondtam neki, örülök, hogy itt van ő is, hogy együtt szerepelünk, egyáltalán nem tekintem ellenségnek, legfeljebb konkurensnek. Tehát: ne fogja be a száját. Viszont: hogy kuss, azt senkinek se mondtam. Pediglen: sokat tűnődöm, gyötrődöm az ország sorsán, nem kevésbé azon, hogy mit és hogyan kellene mondanom az embereknek. Tűnődök, töprengek, mint egy filozófus. Már szinte fáj az én tiszta, nagy szívem. De: aztán mondok egy marhaságot, és tiszta lelkiismerettel nem tudok aludni. Mivel én egy könnyed, laza pasas vagyok. Ezért: a szívem szakad, ha nem tudom ennek az országnak a sorsát jobbra fordítani. Habár: az állam nem avatkozhat mindenbe bele. A Fidesz az, aki beleavatkozik. Én csak töröm magam, bár tudom, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa. Tehát: általam vége a Kádár-korszaknak, KISZ-nek, Demisznek. Naná! Bezzeg: fáradok, törődöm, tűnődök, azért beszélek lassan és meggondoltan. Szüneteket tartok, hosszúkat, hatásosakat, hadd lássák: én meggondolom, amit mondok, tűnődök. Sokat. Gondolkodom. Ennek ellenére: vége a kádárizmusnak, mi nem ígérünk és nem osztogatunk, ámbár: hogy mi lett a felvett kölcsönökkel? Kiosztottuk. Bérek, utak, utak, bérek. Jól tettük? Jól! De: az ígérgetésnek vége. Bár tudjuk, hogy nem a kormányon múlik a dolog. Végül: mi kormányzunk, hogy nektek jobb legyen.
Hogy milyen tettek következnek ebből a hol hideg, hol forró fuvallomból, én nem tudom…