(kinek hisz G. gyerek…)

Én nem tudom, hogy manapság az olvasási és értelmezési nehézségekkel küzdő, úgynevezett egyszerű ember miképpen tesz különbséget hazugság és igazság között. A politikai és egyéb információk többféle úton-módon terjedhetnek a legkülönbözőbb szellemi dimenziókban, tévén, rádión, újságokon, személyes politikusi megnyilvánulásokon és a szóbeszéden keresztül. Mindezek közül valószínűleg a leghatékonyabb a szóbeszéd, amely általános vélekedésként is felfogható, habár kétségkívül csak összegezése vagy esszenciája a tömegtájékoztatási eszközök által terjesztett információ- és véleményözönnek.
Hogy például G. gyerek, aki joggal sorolja magát az egyszerű emberek közé, a világ dolgairól így s amúgy értesülve miként vonja le sajátságos és egyedi konzekvenciáit, aligha nyomon követhető, mivel ő már az általános iskola alsó tagozatában arról híresült el, hogy nem túl bonyolult dolgokat is nehezen értett meg, bár az élet számos területén otthonosan és magabiztosan mozog. A „papos” dumát utálja a legjobban, s mindenfajta lelkizést kerül.
Medgyessynek tudott hinni, s minden további nélkül megbocsátotta a múltját, mivel M. „akkor is, most is egyformán beszélt”, nem úgy, mint a papok, akik ódzkodnak az átvilágítástól. Az előző szocialista miniszterelnökkel csak akkor volt némi gondja, ha az bonyolult fejtegetésekbe bocsátkozott, s bizonyos példázatokkal kívánt élni, mint egy nagypofájú fideszes, aki olyan arcoktól idéz, akikről G. gyerek még nem is hallott. Egy csöpp szégyent is érzett, amikor Medgyessy belebonyolódott például a „fülünkbe zümmögő szúnyog” metaforájába, s valami olyasmit gondolt: „minek iszik az olyan, aki sose bírja”. De azért mindvégig szerette és tisztelte őt, s nem tudta elképzelni, hogy nála jobb ember kerülhet a miniszterelnöki székbe. Rég elfeledte már azokat az időket, amikor őt az iskolában nehézfejűnek tartották, nem az iskolának nem tanult, hanem az életnek. Már húszéves korában biztos volt abban, hogy többet tud a világról, mint a nagyokosok. Ez a tudat ötvenéves korára megszilárdult benne, olyannyira, hogy a maga módján véleményformálóvá változott, s amikor kifejtette nézeteit, nemegyszer olyan kifejezések jöttek a szájára, hogy „végre nem a Fidesz, hanem Gyurcsány tematizálja a közbeszédet”, vagy az „Orbán-féle populizmusnak nincs hitele a nép közt”, vagy a „karizmatikus Hiller mellett a jezsuita Rogán nem rúg labdába”.
Nem tudni, hogyan ragadtak rá ezek a dolgok. Újságot nem olvasott, csak néha a felesége sztármagazinjába lapozott bele. Viszont szerette nézni a TV2 műsorait. Az ATV-t sajnos nem tudta fogni, mert sajnálta a kábelcsatornákra a pénzt. Így csak látatlanban érthetett egyet az Egyenes beszédben elhangzott állásfoglalásokkal és a műsor alatt futó sms-folyammal, bár gyors olvasáshoz nem szokott szeme amúgy sem tudta volna a mozgó szöveget követni.
Ki tudja, miképpen hagyta el azokat a régi MSZP-s politikusokat, akiknek hitt, akiktől sokat remélt, elsősorban Németh Miklóst, akit évekig hazavárt, s akiben csalódnia kellett, mert nem viselkedett úgy, mint a nép fia. Horn és Kovács képe is halványulni kezdett lelkében, Medgyessyt pedig valósággal kitépte onnan a rohanó idő. Kuncze öblös hangja hű maradt hozzá. És mostanra G. gyerek az ismeretlen irányból rázúduló információkból kiszűrte, hogy mindazt, amit Németh Miklóstól várt egykoron (s amit éveken át Árpi bácsi képviselt), azt Gyurcsány Feri valósíthatja meg. Egy idő után, amikor Gyurcsány a szeme láttára gyógyult ki a halálos anyajegyből, s megmentette a Rózsadombon kószáló kis hableánykát, G. gyerek úgy érezte, végre itt a kommunista Messiás. Mert G. gyerek egyet tudott s egyet hitt maradandón: hogy a kommunisták visszatérnek.
Hogy miért legyint, ha modern szociáldemokráciáról hall, én nem tudom…