Konzultációra ítélve

A puszta tény, hogy Orbán Viktor Nemzeti Konzultációs Testület létrehozását kezdeményezte, valóságos kartácstüzet eredményezett a kormányzat oldaláról. Maró iróniával illették például a felülről szerveződő grémiumok műfaját, idegennek ítélve azt a demokratikus berendezkedéstől. Akár a nemzeti petíció idején, kétségbe vonták, használható-e ilyesfajta kezdeményezésre a nemzeti jelző. Korábban épp ellentétes volt a véleményük: a nemzeti jelzőt szitokszónak tartották. Száznyolcvan fokos fordulatot jelentett, mikor a Gyurcsány–Medgyessy-féle PR-iroda a harmadik út mellett a tiszavirág-életű nemzeti közepet is megpróbálta a baloldal nyelvpolitikai zsákmányává tenni. Ez ellen már csupán a szabad demokraták berzenkedtek. (Bár az SZDSZ nevében nincs utalás a magyarságra, már ők is Magyar Liberális Párttá akarnak átkeresztelkedni.)
Ez a nemzeti testület ráadásul minden párt munkáját segíteni szeretné: a félrelökött kéz tehát azt jelentheti, hogy egyes pártok nem tudnak vagy nem akarnak nemzetben gondolkodni. Hitvány lábakon áll a felülről létrehozott nemzeti tanácsadó grémiumok műfaji alapon való elutasítása is: a Medgyessy Péter által forszírozott köztársasági etikai tanács ugyan csúfos véget ért; de például a Gyurcsány Ferenchez köthető, közjogilag ugyancsak értelmezhetetlen Nemzeti Sporttanács él és virul, állítólag megfeszítve dolgozik a hazai gimnasztikai élet felvirágoztatásán, sőt elnökét, Vitray Tamást épp a napokban tervezik Kossuth-díjjal koszorúzni.
A Nemzeti Konzultációs Testületet alkotmányos alapon bajos támadni, a szokásjog alapján meg botorság. Aki azt állítja, hogy a túlsúlyos politikai pártok és a súlytalan civil szervezetek mostani ingatag konstellációja maradéktalanul kielégíti az embereknek a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatos igényeit, annak azt javaslom, hogy pillantson a parlament vagy a kormányzat kínosan alacsony népszerűségi indexére. Nincs az a közéleti ember, aki vitatná, hogy a jogállam önmagában képes volna visszaadni a nemzet elveszített lelkierejét, elkopott életkedvét. Minden olyan törekvés tehát, ami élettel és egészséggel töltené fel a társadalom részben elhalt szöveteit, üdvözlendő, s nem elutasítandó.
Ha a kormánypártok mégis elutasítják, rosszul teszik, mert a pártsémákban való gondolkodás a romláshoz, politikai értelemben pedig a bukáshoz vezet. S még inkább rosszul teszik, ha a testületben feladatot vállaló szakmai tekintélyeken próbálnak fogást keresni. Elsősorban persze a leggyengébb láncszemnek vélt Pozsgay Imrén, akit az utódkommunista Hiller István mégsem kommunistázhat le – ezért a Hazafias Népfrontot emlegeti. Az egypártrendszer vattaszervezetét a többpártrendszer viszonyai között. Ha valahol, akkor itt, a Magyar Nemzetben, a Hazafias Népfront egykori hivatalos orgánumában helyénvaló leszögezni: a nemzeti konzultáció nem népfrontos restaurációs kísérlet, hanem erőfeszítés arra, hogy a jogállam önmagában véve elégtelennek bizonyuló közjogi rendszerét mi, mindannyian, demokratikus tartalommal töltsük meg.
Hiller népfrontozásából nem a gúnyt, nem is a demagógiát, hanem a rettenetet érzem ki. Az eltőkésedett, elbankárosodott MSZP és SZDSZ sorsára hagyta a legfőbb baloldali értéket, a szolidaritást. Orbán Viktor – miközben jottányit sem engedett nemzeti szabadelvű értékrendjéből – fölvette ezt a gazdátlan kincset a senki földjéről. Szűrös Mátyás, majd Pozsgay új szerepben való megjelenése ezt az elmozdulást jelzi. Hiller helyében engem is kiverne a víz, ha rádöbbennék: itt állok kiszolgáltatottan, nemzeti konzultációra ítélve.