Magyarok a szovjet haláltáborokban

A Terror Háza Múzeumban mutatták be, s a továbbiakban is ott fog szerepelni – a kiállítás mozgóképes anyagaként – az a tizennégy részes sorozat, a Nehézsorsúak, amelyet Sára Sándor még a 80-as évek utolsó harmadában kezdett el forgatni, s 2004-ben fejezett be.
Sûrû fellegek tornyosultak a 80-as években Sára Sándor feje felett. Két terjedelmes dokumentumfilmje is megakadt a szovjeteknek oly rettenetes készséggel inaskodó hazai hatalmasok torkán. A doni katasztrófa túlélõivel folytatott beszélgetéseit menet közben tiltotta le a Magyar Televízió mûsoráról a Szovjetunió magyarországi nagykövete. (Tehette, a gyarmatosítóknak „joguk és lehetõségük” a gyarmati sorban tartott népek közszolgálati intézményeit irányítani.) A bukovinai székelyek kálváriájáról szóló filmjét pedig – a budapesti filmszemlén való bemutatkozása után – az MSZMP központi bizottsága kárhoztatta, mert „egyes kitételeivel megsértette a hazánkat felszabadító Vörös Hadsereget”. A nemzetközi hírû operatõr-rendezõnek halovány reménye sem lehetett akkoriban, hogy folytatni tudja munkásságát, hogy új mûvekbe tudja szerkeszteni irdatlanul nagy és igen-igen fontos „nyersanyagát”. A 2004-es esztendõ is „munkanélkülivé” tette Sára Sándort, nemcsak játékfilmterveinek valóra váltása tûnt (és tûnik, mind a mai napig) reménytelennek, hanem a fel nem használt, értékes filmdokumentumainak, korábbi forgatási „melléktermékeinek” a sorsa is bizonytalanná vált. Sára Sándor azonban, a „hegyember”, ahogyan munkatársai hívták, ezekben a keserû idõszakokban sem tétlenkedett. A „zavaró mellékkörülményekkel” mit sem törõdve tovább dolgozott. Kiemelte korábbi forgatási anyagaiból azokat a részleteket, amelyek önállóan, portréfilm formájában is megállják a helyüket, majd fölkereste egykori riportalanyait (már akit fölkereshetett), és folytatta a tíz-tizenhat évvel azelõtt megkezdett beszélgetéseket. Immár kötetlenül. Tizennégy portréfilmet állított ily módon öszsze (gyaníthatóan többre is futná „raktárkészleteibõl” meg a csúf magyar históriából), majd összefoglaló címként ezt adta régi-új sorozatának: Nehézsorsúak. Súlyosabb szóval is illethette volna azokat az életeket, amelyek megmutatkoztak a kamerája elõtt, ám a turai születésû rendezõ, a mozgókép mestere, gyermekkora óta azt tapasztalta, hogy az igazán nagy megpróbáltatásoknak kitett magyar ember nem siránkozik, nem panaszkodik, nem is vádaskodik. Ha olyasvalaki kérdi viszontagságairól, akihez bizodalma van, egyenes szóval, kertelés nélkül, közérthetõen beszéli el kálváriáját. Többet idõzik azoknak a szenvedéstörténeténél, akiknek nem adatott meg, hogy hírül adják a világnak, mit mûvelt velük az „emberarcú szocializmus”. A tanulságok levonását általában a hallgatóságára bízza, nem terhel senkit sem történetének „értelmezhetõségével”. Már csak azért sem, mert a szovjet törvények szerint megbüntetett – húsz-huszonöt évi szigorú szabadságvesztésre ítélt – magyar férfiak és nõk (!) rabságának nincs és nem is lehet többféle értelmezése. Csak egy: ártatlan embereket sújtott százezerszám – nem egyszer halált hozó – rabsággal a bûnös, idegen hatalom. És errõl hoszszú-hosszú éveken át beszélni sem volt szabad! Pedig, aki ki tudja beszélni magából rettenetes megaláztatásait, szenvedéseit, közelebb kerül a megbékéléshez, mint az, akinek magába kell fojtania az igazságtalanul reá mért fogság minden szörnyû emlékét. Sõt, mindazt a negatív diszkriminációt is, ami már szabad emberként, idehaza várt a szovjet lágereket megjárt magyarokra. Kire élete végéig, kire a számukra bizony késõn jött, keserédes rendszerváltozásig.
A tizennégy, valóban irgalmatlanul nehéz sorsú elbeszélõ tizennégy különbözõ történetet mond el. Van, aki ragyogó stílusban, derûs lélekkel (így számol be lágerélményeirõl a három diplomával rendelkezõ Oloffson Károly Placid bencés szerzetestanár és nyugdíjas mosodás). De van, aki csendes rezignációval emlékezik. (?gy ad számot a nagy Szovjetunióban és idehaza szerzett tapasztalatairól Rózsás János, a Nobel-díjas orosz író, Szolzsenyicin rabtársa, akibõl, miután Szolzsenyicin Gulag-könyve világszenzáció lett, mindenáron ki akartak passzírozni egy ellengulag- kötetet. Olyan írást, amely a megrendelõk elgondolása szerint – micsoda képtelenség! – arról szólt volna, hogy nem is volt olyan szörnyû az élet a szovjet haláltáborokban.) Vannak, akik filmszerûen tudják felidézni gulágos éveiket, és, szavaik nyomán – noha nem látunk egyebet, csak egy, az élet által barázdált ábrázatot – a képzeletünkben horrorfilmeket is felülmúló jelenetek kezdenek el peregni. Ezt éri el nézõinél Beleznay Rozália volt vöröskeresztes nõvér (az volt a „bûne”, ezért verték félholtra, még idehaza, hogy nem árulta el, kiktõl kapta azt az adó-vevõ készüléket, amelynek a segítségével a front állásáról tudósította az itthoniakat), ezt az erdélyi Kilyén Károly, két részben, aki egy átgondolt, merész, ám kudarcos szökési kísérletrõl is hitelt érdemlõen mesél. Mindegyik történet más és más, de mindegyikben vannak érintkezési pontok. Egyik elbeszélõ szinte öntudatlanul folytatja s igazolja a másik históriáját, noha a valóságban tán soha nem is látták egymást. ?gy lesz teljes a kép arról a XX. századi magyar áldozatról, amelynek mind a mai napig hiányzik a tudományos feldolgozása, a szakirodalma. A tudatosítása is, legalább a nemzet széles köreiben. Az egyik újabb felvételen azt mondja el az egyik riportalany, milyen hitetlenkedve fogadták, fogadják még ma is munkatársai, lakótársai a szovjet lágerek létét bizonygató szavait. Nem, ilyen nem lehetett, ilyet nem mûveltek a szovjetek, csóválják a fejüket a megtévesztettek. Aki Sára Sándor sorozatával találkozik, többé nem hitetlenkedhet. Nem tehet kérdõjeleket a XX. század számszerûen is a legnagyobb emberirtásáról szóló beszámolók után. Ez, persze, még mindig kevés. Sára Sándor, mondhatni, magánszorgalomból, „csak” az elsõ mozgóképes mozdulatokat tette meg a Szovjetunió lágertörténelmének a dokumentálása érdekében. (Ne feledjük: nem is csak ezzel a sorozatával, de korábbi gulágos mûveivel is.) A nagyobb volumenû feladatok teljesítése ebben a témakörben a tudomány és az ismeretterjesztés dolga lenne. A nagy igazságtételhez a tanúkat Sára Sándor már felsorakoztatta. A Nehézsorsúak címû sorozatával legutóbb. Mire várunk 2005-ben, hatvan évvel a rekordok könyvébe is bátran fölvehetõ jogtiprások és embertelenségek feldolgozásával, világgá kiáltásával?