A munka 2 évig, 2 hónapig és 2 napig tartott, 7,5 millió frankba került, ez volt az első olyan építkezés, amelynek minden fázisát végigfényképezték. A háromezer munkás két és fél millió szegeccsel illesztette össze a 18 038, egyenként tízméteres, előre gyártott elemet, amelyek összsúlya 7300 tonnára rúg. A torony négy pilonon (támasztószerkezeten) nyugszik, amelyek mindegyike saját alaptestében van kihorgonyozva, a lábak közti 76 méter fesztávú boltíveknek csak esztétikai szerepük van.
A különleges konstrukció a maga idejében komoly ellenérzéseket váltott ki, Párizs látképét elcsúfító monstrumnak tartották. Egy anekdota szerint a leghevesebben az író Maupassant tiltakozott, aki a torony elkészülte után mégis mindennap annak vendéglőjében ebédelt – szavai szerint azért, mert ez az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem látszik az építmény. A tornyot eredetileg csak húsz évre engedélyezték, jövőjét csak az garantálta, hogy 1906-ban rádióadót szereltek a tetejére, később tévéműsorokat is sugároztak innen.
A tornyot a párizsiak lassan megszerették, idővel esztétikai értékeit is elismerték, mára az „öreg hölgy” Párizs szimbóluma és egy 2012-es felmérés szerint Európa leglátogatottabb műemléke. Évente mintegy nyolcmillió turista keresi fel, a számítások szerint 435 milliárd eurót ér.
Eiffel még a torony építése közben a panamai beruházással kapcsolatban vesztegetési botrányba keveredett, emiatt lemondott cége vezetéséről. Élete hátralévő részét tudományos munkájának szentelte: aerodinamikával (az áramló levegővel, a levegőben mozgó testekre ható erőkkel foglalkozó tudományág) foglalkozott, dolgozószobáját a torony harmadik emeletén, 280 méter magasságban rendezte be. Az építmény egyik lábában szélcsatornát épített, ahol repülőmodelleket teszteltek, így a kísérleti aerodinamika egyik megteremtőjét is személyében tisztelhetjük.
