A Nobel-díjas IPCC hétgyermekes, magyar klímakutatója

„A keresztény vallásban találtunk magunkra, a magyar szemléletmód és kulturális értékek felé húzunk.”

– Hajnalban kel, éjjel dolgozik; ilyen feszített tempó mellett mi tölti fel, honnan merít energiát?
– A gyerekeim végtelen energiaforrások, az ő szeretetük tölt fel igazán. Ha van szabad félórám, biztos, hogy nekik mesélek vagy velük játszom. Mikor az idősebbeknél már látjuk megjelenni azokat az értékeket, amelyeket próbáltunk beléjük nevelni, az nagy élmény.

2001-től a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) környezetvédelmi tanszékének professzora; 2007 óta az intézmény éghajlati és fenntartható energiapolitikai kutatóközpontjának vezetője, neve a világ vezető klímakutatóié között szerepel. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában; az IPCC tevékenységét 2007-ben Nobel-békedíjjal ismerték el. Számtalan elismerés tulajdonosa, 2008-ban a tudományos munkásságáért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testület ötödik, 2014-es értékelő jelentésének egyik szerzője.

– Egy 2008-as interjúban azt nyilatkozta, hogy nem feljebb szeretne jutni, hanem valami hasznosat tenni. Hogyan látja, az eltelt időben sikerült ezt megvalósítani?
– Titkon akkor is reméltem, hogy lesznek még gyermekeink, bár akkor egy babára gondoltam, azóta pedig lett három. Az elmúlt néhány év főleg róluk szólt, a szakmai munka csak bónusz. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy részt vehettem az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete ötödik értékelő jelentésének megírásában, és csoportot is vezethettem. Néhány női kollégámmal más vonalat képviselünk, mint a fősodratú tudós férfiak, egy kicsit gazdagabb terét látjuk az éghajlatváltozásra adott megoldásoknak. Nemrégiben New Yorkban volt a klímacsúcs, melyre a Kis Szigetállamok Szövetsége kért fel húsz vezető tudóst világszerte, hogy próbáljanak amellett érvelni, hogy sürgősen lépéseket kell tenni. Óriási megtiszteltetés volt, hogy ennek a csapatnak tagja lehettem. Ezek mind szerelemmunkák, rámegy jó néhány éjszakám, de amikor Barack Obama beszéde után a klímacsúcson a mi jelentésünkre hivatkoznak, és arról beszélnek, hogy a világ vezető tudósai szerint lépni kell, akkor az ember úgy érzi, hogy igenis van értelme a sok ébren töltött éjszakának.

– Az, hogy ennyire sikeres a munkájában, magával hozza azt is, hogy sokat kell utaznia. Ez mennyire zavarja meg a gyerekeivel való kapcsolatát?
– Amikor tudom, viszem a kicsiket is, ha erre nincs lehetőség, akkor csak néhány napra megyek. Odarohanok, és amit vége a közös munkának, az első géppel vagy vonattal jövök is vissza. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület révén csodálatos helyekre jutottam el: Új-Zéland, Kína, Afrika. A többiek mindig maradnak néhány napot, hiszen belefér egy kis turistáskodás. Én ezt inkább kihagyom, és sietek vissza a családhoz. Nem szokott ebből a néhány napból gond lenni. Talán kicsit fel is lélegeznek a gyerekek, hogy nem kell annyit mesélni az iskoláról.

– A férjével mindketten komoly, felelősségteljes kutatói munkát végeznek, de első a család. Ugyanakkor hét gyermek nevelése és egy tudományos karrier építése sok konfliktust hozhat. Hogyan birkóztak meg a problémákkal?
– Fontos, hogy mindketten vallásosak vagyunk, hasonló erkölcsi nézeteket vallunk, és a legfontosabbnak a családot tartjuk. Szeretjük a természetet, és nagyjából a szabadidő-eltöltésünknek is ugyanolyan az iránya. Persze így sem könnyű, mindennap meg kell küzdeni egy kapcsolatért, és szinte évente új alapokra kell helyezni. Sokfajta modell létezik, mi a keresztény szemléletben találtunk magunkra, melynek lényege a család mindenek felett állása. Négy gyerek még elég pici, és a többire is igyekszünk tudatosan figyelni, fontos, hogy megtartsuk a jelenlétünket az életükben. Folyamatosan kell kommunikálni, rengeteg türelemre van szükség, és közös programokra. A férjemmel gyakran visszük színházba, hangversenyre az idősebbeket, édesanyám pedig a történelmi gyökereket adja át nekik. Így a magyar kultúrát és az idősebb nemzedék történeteit is magukba szívják. A család tekintetében a magyar szemléletmód és értékek felé húzunk. Tudatosan nem idegen nyelvű, két tannyelvű iskolába írattuk a gyerekeket, mert fontosnak tartjuk, hogy a magyar kultúrkört és gyökereket ismerjék meg.

– Mivel bátorítaná a nőket arra, hogy vállaljanak több gyermeket, esetleg karriert a család mellett?
– Ez nekem sem megy gördülékenyen, küzdeni kell érte, de mikor a nap végén sikerült mindenkit mindenhova időben elvinni, csekkeket befizetni, esedékes papír zsebkendőt vagy gyümölcsöt az aktuális oviba bevinni, az összes éppen szükséges biciklissisakot és tájfutócipőt elővenni, és esetleg még a munkával is haladni, az azért nagy sikerélmény. Manapság sok tehetség veszik el amiatt, hogy nem kap megfelelő támogatást. De ne értse senki félre, a háztartásbeli anyukákat tisztelem a világon a legjobban, hiszen aki ott tud maradni és föl tudja adni esetleg a munkáját, hivatását azért, hogy százszázalékosan a gyerekeire koncentráljon, az minden megbecsülést megérdemel. Ugyanakkor van egy másik csoport, amelynek tagjai szeretnének családot, de ha csak a főzőkanalat fogják nap mint nap, lehet, hogy kicsit boldogtalanabbak lesznek. Ez sokszor a férfiakon múlik, akik elvárják, hogy a társuk otthon maradjon. Kezdetben nehéz volt nekem is, az oviban és a barátoktól is gyakran megkaptam, hogy egy édesanyának nem kell annyit vállalni. Külföldön teljesen más a rendszer, Amerikában három-négy hét után már vissza kell menni dolgozni. Általában bébiszitterekre bízzák a piciket vagy fizetett bölcsikbe viszik. Más is lesz a társadalom, sokkal öncentrikusabbak, nincsenek olyan szoros családi kapcsolataik. A magyar anyáknak szerencséjük van ilyen szempontból. Arra bátorítanám a nőket, hogy aki érez magában kihívást, hogy a családon kívül is tegyen a világért – és szerintem Magyarországon sok ilyen van –, az ne féljen nekivágni.