Megneszelvén a közelgő fordulatot, a vörös gróf 1919 nyarán nyugatra pucolt, hogy egy évre rá már onnan támogassa a bukott kommunistákat, és habzó szájjal szidja Horthy Miklós nemzeti kormányát. Emigrációs éveiben egyenesen Sztálint méltatta, majd a második világháború után szinte a megszállókkal együtt érkezett vissza Magyarországra (csak ő elegánsan, nyugatról). A Rákosi-éra első esztendeiben francia és belga követ, aki enyhének tartja Mindszenty József bíboros-hercegprímás életfogytiglani börtönbüntetését. 1949-ben – mert a szeme azért még jó (látja Rajkék „felfüggesztett pályafutását”) – kint maradt nyugaton. 

Károlyi hamvait nemzeti hősöknek kijáró pompával 1962-ben hozatták haza Kádárék: pártunk és kormányunk elvtársi tisztelgése, mauzóleum, csinnadratta  stb. A hála és emlékezetkiesés jegyében emelt egészalakos szobra – kinek példakép, kinek intő jel – 1975-től közel négy évtizeden keresztül állt a Kossuth téren, rombolva városképet és nemzettudatot. Csak 2012-ben söpörte el a népakarat. A bronz Károlyi jelenleg egy balatonszéplaki parkban mereng zavaros múltján.             

Az élet nagy szerkesztő. Míg e cikket fabrikálom, kapom a hírt: életének kilencvenötödik évében elhunyt gróf Károlyi László. Egy „igazi”, nemzetének élő Károlyi, aki az elmúlt évtizedekben a család fóti kastélyában működő, árva gyermekekkel foglalkozó Károlyi István Alapítványt vezette. Egy ízben volt szerencsém beszélgetni vele. Amikor szóba hoztam a „vörös rokont”, azonnal közölte: „Ebben a házban Károlyi Mihályról nem beszélünk! Elárulta a hazát!"

Károlyi Lászlót már nem tudja feljelenteni a Magyar Narancs.