Félelemből elnökjelöltre voksolni nem ugyanolyan, mint úgy, hogy több mindenben azonosulni tudunk az értékrendünket legalább részben tükröző párt jelöltjének terveivel. Vasárnap Franciaországban alighanem milliók rajzolnak ikszet Emmanuel Macron neve mellé csak azért, nehogy elszakíthassa pórázát a „fasiszta veszedelem”, nehogy a pokol erői vegyék át az Élysée-palota kulcsait. És persze milliók fognak távol maradni a szavazóurnától, vagy érvénytelen szavazatot dobnak majd bele, mert nekik még annyira sem veszi be a gyomruk Macront, mint a fanyalgóknak. Vagy mert egyszerűen nem jött be náluk a rettegtetés. Nyilvánvaló butaság, és végső soron rendkívül ártalmas, ha Marine Le Pent és Nemzeti Frontját tízezredszerre is lefasisztázzák. Rengeteg véleményvezér és újság, hírportál fűtötte a démonizálás kemencéjét a kampányban, kifulladásig. Ráadásul a megszokott jobb–bal vagy konzervatív–szocialista tengely laza eldobásával merőben új dimenzió nyílt meg minden francia előtt, és berendezkedhetett ott, ahol éppen jól érezte magát, de legalábbis testközelből ismerkedhetett az egyre élesebben süvítő európai szelekkel.
Macron nagy szerencséje, hogy itt és most nem is nagyon kellett neki semmit csinálnia ahhoz, hogy Le Pen alternatívája legyen. Mert hát automatikusan azzá vált a Le Pent egydimenzióssá lapító globális médiakampányban. Nem túlzás, ott tartunk: azt leírni, hogy Le Pen és a Nemzeti Front nem náci, csak rendszeren kívüli, apró médiavállalkozások portáljai, esszéistákat tömörítő kis folyóiratok merik, mint például a Causeur. Hallotta a nevét valaki? Még szerencse, hogy a franciák tényleg sok mindenben elmennek a falig, az aktivizmus nem csak az utcán és nem csak a baloldalon dívik, és a Jean-Luc Mélenchon-féle posztmodern marxista hangadók mellett a politikai rendszert épp az ellenkező oldalról kikezdő véleményvezéreknek is jut hely. Igen, Franciaországban nem csak Macron miatt lehet más a politika, az anti-neoliberalizmus él és virul, csak a Marine Le Penre szavazó tömegek még nem tudják. Arról van szó, hogy már egyáltalán nem csupán a bázisdemokratákat, a radikálbalosokat, a dicsőséges ’68-as nemzedéket illeti meg a fennálló rend elleni lázadás joga, hanem a csendben lapító középosztályt is, amelyet a jövőt építő nagy sietségben valahogy mégiscsak kihagytak a jóléti állam élvezéséből. És amely jobb híján Le Penre szavaz. Nagyon érdekes lesz olvasni azt az elemzést, ami fényt derít majd arra, hogy az őt választók közül hányan voltak Mélenchon hívei. Mert a Francois Fillonnal azonos nagyságú tábort maga mögött tudó szélsőbalos politikus nem sorolt be Macron mögé. Rendszerkritika ez is a javából.
Tényleg, mi újat tudhat ez a szocialista köpönyegből előbújt, a Valls-kormányban részt vett miniszter? En marche! – Indulás vagy Előre nevű mozgalmáról nagyjából-egészében csak annyi derült ki, hogy a legkisebb társadalmi elégedetlenséggel járó intézkedésekkel akar erős Franciaországot építeni. Macron annyit tud, hogy érzékelte az egyre metszőbb európai szeleket és a Francois Hollande által fémjelzett éra totális csődjét. És azt gondolta magában: „rendszerkritikus lázadó nem lehetek, mert túl sok üzleti érdek bánná, kritizáljuk inkább a hagyományos politikai berendezkedést.” Így született meg ez a seszínű, befogadó jellegű hatalmas melegedő, ahova most rengeteg politikai hontalan téved be.
Valamit márpedig villantania kell, az pedig nehéz lesz. De nem csak azért, mert a szocialista árnyék mindvégig követni fogja. Macron erős, fejlődő, épülő-szépülő Franciaországot ígért, de a gazdasági stagnálásból fájdalmas intézkedések meghozatala nélkül lehetetlen lesz kirángatni a hatvanötmilliós országot. Mert az idegtépően hosszúra nyúlt stagnálás okait már százszor kielemezték, a kormány pedig százszor nekiveselkedett a megoldásnak. A vége Hollande és a Szocialista Párt történelmi bukása lett. Macron egy bukott politikai széria újratervezett embere. Utolsó esély, indulás!
