Nemzedékem a Beatlesen és a Rollingon lett nagykorú, életünket berendezte a szocializmus és a hol lazább, hol keményebb kádári korszak. A középiskolában hajtottunk, mert egyetemre készültünk. A tanulás volt a természetes közeg és a verseny annak része. Nyaranta dolgoztunk, mert be akartuk vásárolni magunkat a divatba, és a vágyálom csúcsa egy lengyel túra vagy egy jugoszláv tengerparti nyaralás volt. Amikor a csoporttársam egy hónapos ösztöndíjat kapott Londonba, az kész csoda volt a hatvanas évek végén. Sokszor kiátkozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, bár egyetlen KISZ-bulin sem fogyasztott senki kábítószert, nem voltak pocsolyarészegek, senki nem hányt, és csoportszexszel még zártkörű vetítéseken sem találkoztunk. A gombafej okozott némi durvulásos huligánozást a rendőrség kontra zenekarok között, és az Ifjúsági Parkba sokáig csak öltönyben és nyakkendőben lehetett belépni. De hol volt már az attól, amikor a képes újságokban a rock and rollt a kapitalizmus fertőjeként mutogatták, irigylésre méltó felnyalt hajú és kurta szoknyás amerikai tinikkel a fakó képeken! A múlt mindig szebb lesz emlékeink által, de lassan eltűnik a viszonyítási alap.
A jelen olyan, mintha egy Marsról idepottyantott űrlénycsapat és a földtörténet elején megjelent makogó emberkezdemények próbálnák egymást megérteni. Brutális könyv jelent meg erről a képtelen helyzetről, amiről a Magyar Nemzet már beszámolt. A Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel szerzőpárosa, Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia alámerülve a rejtett valóságba, a mai tinédzserek marsi világát igyekeztek bemutatni, körbetapogatni, érzékletesen feltárni. A felismerés, a ráismerés rémületes tanulságot hordoz, amivel még szembenézni is nagyon nehéz. A mai szülők nem ismerik a gyermekeiket, de valószínű, hogy már az ő szüleik is küszködtek ezzel a problémával.
Ranschburg Jenő szerint a nyolcvanas években a szülők negyedórát foglalkoztak csemetéikkel naponta, ez az idő mára még kevesebb lett. Az őszinte érdeklődés megnyitja az amúgy modortalan, sprőd kamaszok lelkét, és láss csodát, amit nem mondanak el anyunak, apunak, mert nem kérdezik, vagy nem érnek rá, nincs türelmük, vagy már rég elváltak, azt elmesélik a jó szándékú idegennek. Igen, a mai kamaszok keményen isznak, ami jön, csak hamar be lehessen rúgni, drogoznak, mert olyankor könnyűek és lebegnek, a szexet tornagyakorlattá silányították, szinte mindegy, hol, a múzeum lépcsőjén vagy egy bulin. A buli náluk lét- és helyzetmeghatározó rituálé, rosszabbik változata az orgia. Néhány év és kiüresedik a szex, jön az unalom, a rém, ami jellemző mumusa a mai tinédzservilágnak. Fogy az Extasy, a Kata, a Gina, a cigi, a fű, és az ismeretlen dizájner drogok, jó esetben nem lesz baj. Óriási a késztetés az utánzásra, a megfelelésre, a bandához tartozás illúziójára. Az idő nem kedvez az egyéniségnek, a lányok sokszor azért szexelnek, mert már mindenki csinálja. Valaha az egzisztencializmus nagy hangsúlyt fektetett az elmagányosodott emberre, ma az okostelefon és a Facebook bármennyire is közösségteremtő, közösségformáló szerepet mutat, elidegeníti, beszippantja, függővé teszi a tiniket. A face-en, azaz a bookon csak azt mutatod, ami belőled előnyös, és várod, hogy lájkoljanak. A virtuális világ, ami elfedi az igazit. Amerikában sokan szinte nem is tanulnak folyóírást, az interneten megélsz 200 szóból meg a szmájlikból. A telefon nem segédeszköz, hanem mankó, pótlék, kapocs, lélegeztetőgép a kamaszok világában. A számlát a szülők állják, és azt hiszik, ezzel minden letudva. Aztán jönnek a nagy találkozások a mentőknél, a kórházban, a kijózanítóban, a pszichiátrián vagy a terhesgondozáson. Az utolsó pillanatban.
