Az 1956. október 23-án békés tüntetéssel kezdődő, majd fegyveres felkeléssé kibontakozó forradalom sorsát szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, négy nappal azután, hogy a Nagy Imre vezette magyar kormány kinyilvánította az ország semlegességét, és felmondta a Varsói Szerződést.
A beavatkozásról már október 31-én döntöttek Moszkvában, ettől kezdve folyamatosan érkeztek szovjet csapatok Magyarországra.
A szovjet hadsereg november 4-én általános támadást indított többek között Budapest ellen Fotó: Fortepan
Csapataink harcban állnak
1956. november 4-én, vasárnap hajnali 4 óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai létesítmények ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot. Öt óra öt perckor az ungvári rádió által sugárzott közleményben Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc volt miniszterek, akik november elsején a Szovjetunióba távoztak, bejelentették, hogy minden kapcsolatot megszakítottak a Nagy Imre-kormánnyal, egyben kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakítását Kádár János vezetésével.
Öt óra húsz perckor elhangzott Nagy Imre rövid, drámai hangú rádióbeszéde, amelyet többször megismételtek és valamennyi világnyelven beolvastak: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Nyolc óra hét perckor megszakadt a Szabad Kossuth Rádió adása, rövidhullámon a Himnuszt és a Szózatot sugározták váltakozva.
Ellenállásba ütköztek
A jugoszláv kormány menedéket biztosított Nagy Imrének és társainak: a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György és Szántó Zoltán. Mindszenty József bíboros az amerikai követségen kapott menedékjogot.
Bibó István, a törvényes magyar kormánynak az Országgyűlés épületében maradt egyetlen képviselője kiáltványt adott ki. Ebben leszögezte, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, és visszautasította azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna. Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, vele szemben éljen a passzív ellenállás összes fegyverével.
A nap folyamán a szovjet csapatok – helyenként fegyveres harc után – a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. Budapesten a felkelő csoportok felvették a harcot. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot és a Budapesti Rendőr-főkapitányságot. Vidéken több helyen jelentős ellenállás bontakozott ki.
Időközben Kádár János és Münnich Ferenc szovjet kísérettel Szolnokra repült, a jugoszláv nagykövet tolmácsolta Tito jugoszláv elnök Nagy Imrének és társainak címzett üzenetét, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt, amit azonban ők egyhangúlag elutasítottak.
Perek és kivégzések
New Yorkban a Biztonsági Tanács ülésén a Szovjetunió megvétózta az amerikai határozati javaslatot, amely a szovjet csapatok kivonására szólított fel.
Délután a rendkívüli közgyűlés elfogadta a bővített amerikai javaslatot, amely arra is felkérte az ENSZ főtitkárát, hogy jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet megvizsgálására. A Kádár-kormány táviratban kérte az ENSZ főtitkárától „a magyar kérdés” levételét a napirendről.
A harcok november 4-én a fővárosban 135 áldozatot követeltek.
A KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét a harcokban, 51-en eltűntek. A forradalomban való részvételért kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt.
Egy koncepciós pert követően kivégezték a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót.
Szilágyi József – Nagy Imre személyi titkára – ügyét elkülönítették, őt 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter a per tárgyalása előtt, máig tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra. November 4-ét a kormány 2013-ban hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította.
