– Ön mindig erős támogatója volt a nemzetek szuverenitásának. Ahogy az Európai Unió alakul, igazolva látja nézeteit?
– Igen, tudtam, hogy igazam van. De nem nekem egyedül, sok más ember is ugyanúgy mindig támogatta a nemzetek függetlenségét. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy bármilyen halvány jele lett volna annak, hogy ezt a gondolkodásmódot az Európai Unió elitjében képviselték volna. Épp ellenkezőleg. Mivel néhány hozzám hasonlóan gondolkodó ember viszonylagos sikert ért el, ellentámadásba lendültek.
– A budapesti konferencián elhangzó beszédek, a résztvevők közötti együttműködés lehet-e valami fontos mozgalomnak a kezdete?
– Egyértelműen. A kommunizmus bukása után nagyon nehéz volt a közép-európai térségben megtalálni a közös hangot a politikai vezetők között, hiszen minden ország azon igyekezett, hogy önmagát megmutassa mint a legjobbat az összes közül. Mindenki az első akart lenni, aki csatlakozhat az európai közösséghez, az első, akit elfogadnak a nyugatiak.
Így, közel három évtizeddel később azt hiszem, már megkomolyodtunk, felnőttünk. Ideje valamit közösen csinálni. A mi emlékeink teljesen mások, mint a nyugati országokéi, és szükség van erre az együttműködésre. Tíz-tizenöt éve valósággal sokkolt a felismerés, hogy milyen viszonyban vannak egymással az európai vezetők. Az uniós csúcsértekezleteken ülve, a hivatalos események kezdete előtt néhány perccel derült ki számomra, hogy minden egyes ember az asztal körül személyes jó barátja az összes többinek. Mindenki keresztnevén szólítja a másikat, kiváló hangulatban csevegnek. Mikor erre rákérdeztem egy miniszterelnöktől, nevetve mondta, ó, mi ugyanannak a kereszténydemokrata ifjúsági csoportnak a tagjai voltunk, és tizenhat évesen Franciaország déli részén epret szedtünk, jól ismerem őt, őt és őt, együtt élveztük az életet, együtt ittunk életünkben először bort a szüleinktől távol, egy nyári táborban. Ez nálunk hiányzik.
Václav Klaus: Az EU propagandatevékenysége erősebb a nyolcvanas évek szovjet gyakorlatánál
Fotó: Teknős Miklós
– Ha mi, közép-európaiak felnőttünk, a nyugati kollégák miként változtak?
– Eljött az idő, hogy mi is függetlenek és önmagunkra büszkék legyünk. Amit mindig mondok: el kell felejteni a kelet–nyugat felosztást, ez egy hidegháborús klisé, amelyet mindig felemlegetnek. Én nem vagyok keleti, én közép-európai vagyok. Persze valóban létezik egy megosztottság Európában, a valódi demokraták és a nem valódiak között.
– Kik ezek?
– Valódi demokraták mindenütt vannak, Spanyolországban, Olaszországban, bárhol. De ott vannak a másik oldalon azok, akik az európai elithez tartoznak, a politikai élet irányítói, a tudományos akadémiákon, a médiában, mindenütt. Ez a valódi választóvonal, nem a földrajzi.
– Említette, hogy az Európai Parlamentben az a bizarr, hogy mindenki egy oldalon áll, senki sem hangoztat ellenzéki véleményt. Lát ebben változási lehetőséget?
– Az Európai Parlament nem egy igazi parlament, csak úgy tesz, mintha az volna. Az európai országok elküldik Brüsszelbe és Strasbourgba azokat a politikusokat, akik nem nyertek saját országukban, így azt mondhatjuk, az ott ülők a második vonalat képviselik. Aztán a kereszténydemokraták és a szocialisták együtt küzdenek azok ellen, akik bírálni merészelik a hivatalos európai doktrínát, így azt mondhatjuk, az Európai Parlament az unió hivatalos propagandaszerve, amely az integrációt támogatja. Nem látok semmi esélyt arra, hogy ez megváltozhat. Ehhez ugyanis az kellene, hogy valódi politikai pártok legyenek a parlamentben, ahhoz pedig egy valódi „európai nép” kellene. Az pedig nincs. Magyarországon lehetnek bal- és jobboldali pártok, ez Brüsszelben lehetetlenség.
A volt elnök szerint a kommunizmus bukása után nehéz volt megtalálni a térségben a közös hangot
Fotó: Teknős Miklós
– A visegrádi együttműködés éveken át tetszhalott volt. Ma milyennek látja a közép-európai együttműködést?
– Ez most teljesen más. Mindig kritizáltam a visegrádi folyamatot, mert abban nem voltak valódi politikai ötletek. Jóval korábban, egy nemzedékkel ezelőtt, mikor a mi országaink súlyos identitásproblémákkal küzdöttek, hogy elfogadják őket a „normális” országok, eldöntöttük, hogy létrehozunk egy közép-európai szabadkereskedelmi megállapodást, a CEFTA-t. Ezzel a visegrádi területen belül sokkal könnyebben tudtunk volna kereskedni. A keleti piacok összeomlottak, a nyugatiak pedig zárva voltak előttünk. Ez volt a visegrádi csoport első fontos és jó ötlete. Ezt követően a V4 tevékenysége kis túlzással jórészt kimerült a morvaországi és magyar népzenészcsoportok közötti együttműködés támogatásában. A migrációs válság viszont egy teljesen új témát hozott fel a visegrádi országok között, amelyben mindannyian meg tudunk egyezni.
– Ez a múltunkban rejtezik, hogy a négy közép-európai ország alapvetően egyetért abban, hogy nem kíván úgy élni, ahogy a nyugati társadalmak gyermekei?
– Nem hiszem, hogy ez a múlt eredménye. Ebben a gondolkodásmódban nincs semmi reakciós elem. A visegrádi országok álláspontja inkább az idősebb nemzedék álláspontja, nem a fiataloké. Azt érzem, hogy a fiatalok a négy közép-európai államban is az EU-propaganda áldozatai, márpedig az EU ebből a szempontból sokkal agresszívabb, mint a Szovjetunió volt a későbbi időszakban. Nem mondom, hogy Sztálin idején nem volt szigorúbb, de a nyolcvanas években biztos nem volt olyan agresszív a propaganda, mint manapság az unióban. A fiatalok gondban is vannak. Az én fiaim nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint én. Ugyanezt nem mondhatom el az unokáimról.
