Van egy felvétel a YouTube-on, Kavafisz versét énekli egy görög énekes Thermopülai hőseiről, a halálba menőkről. Ugyanúgy, mint Cseh Tamás dala a Corvin-köziekről, az előadás nem ironikus, nem idézőjeles, hanem emelkedett, komoly és tiszteletteljes. Mert van, amikor ennek van helye. (Weöres Sándor az ’56 előtti állapotokról azt írta: „rabtábor volt az egész ország”.) Orbán Viktor beszéde csakis komolyra hangszerelt emlékezés lehetett, háromnegyede a történelemről, ’56 szelleméről, jelenségéről, a szovjet birodalmi érdekek ránk telepedéséről, a hatalom ostobaságáról és erőszakosságáról, a húr túlfeszítéséről, a függés elviselhetetlenségéről szólt. Jellemzően a legnagyobb tapsot akkor kapta, amikor beszéde vége felé, nagyjából az utolsó pár percben jelezte, hogy áttér a jelenre. Ezt várták, ezt várjuk tőle. Az érzelmi alapozás megvolt, átéreztük, amit át kell éreznünk: hogy bírni kell a nyílt és agresszív politikai harcot, a korán kezdődött kampányt, s ez nem ronthatja meg mindennapjainkat. Ha győzni akarunk, a kormánytámogató nagy többségnek még erősebb szálakkal kell kapcsolódnia egymáshoz.
Körmendy Zsuzsanna
