Az Alien-filmekből inspirált, türkizes-kecskebőrös (2012-2013-as) őszi/téli kollekciója után tegnap Mojzes Dóra is nyilvánosságra hozta az idei tavasz/nyári kollekció lookbook fotóit. Ismét bebizonyosodott – ahogy azt a Nanushka-bemutató után is megjegyeztem -, hogy az én szívemet az őszi/téli kollekciók valahogy sokkal jobban megdobogtatják, mint a tavaszi/nyári szezonra készült darabok. Vélhetően azért, mert inkább azokat a tervezőket részesítem előnyben, akik az én sötétebb színvilágomban gondolkodnak (ide tartozik például Abodi, Mojzes, és félig-meddig Nanushka is). Nyáron viszont úgy látom, még a metál zenei aláfestéssel alkotó, pin-up lányok stílusát felidéző Mojzes Dóra is nyitni kényszerül valamennyire a világosabb árnyalatok felé. Ilyenkor pedig úgy tűnik, mintha kiragadnánk természetes környezetéből, és – noha jellegzetes elemeit nem hagyja el a fehér nyári ruháknál sem – inkább egy feladatot teljesítene, elvárásoknak akarna megfelelni. [Persze lehet, hogy épp a feketeség lenne a vele szemben támasztott elvárás, és ő maga tényleg szeretne nyitni?] A téli darabok felé való vonzódást éreztem Abodi Dóra nemrég bemutatott nyári kollekciójánál is – ami számomra közelébe sem ért a tollas-szőrmés, hideg csodáknak – noha ott a saját tervezésű anyagok miatt ez a másság egyáltalán nem zavart. Az viszont egyértelmű, hogy a téli szezonban sokkal jobban ki tudják fejezni magukat a tervezők, talán azért is, mert bőkezűbben bánhatnak a rétegekkel és az anyagokkal, mint egy forróságra készült, leegyszerűsített maxiruhánál.
Őszintén szólva többször kellett végiglapoznom a fotóalbumot ahhoz, hogy bele tudjam élni magam a hangulatba, hiszen először inkább csak meglepődtem a látottakon. Nem adtam fel, és a harmadik alkalomra már felfedeztem azokat az apró újításokat, amik miatt végül is eme bejegyzés megírása mellett döntöttem. [Amennyire elfogult vagyok ugyanis a magyar tervezők iránt, fennáll a veszély, hogy véletlenül agyondicsérem őket, akkor is, amikor a szívem mélyén nem úgy gondolom. „Szerencsére” idén sikerült kiszűrnöm néhány, korábban szeretett márkát.]
A hangsúlyos vállakért még mindig odáig vagyok, ezt a perverziómat pedig itthon leginkább Mojzes Dóra tudja kielégíteni, és ebben most sem okozott csalódást. Kifejezetten kedves, ha ezeket a hatalmas vállakat ráadásul egy könnyed kis csipkeruhára applikálják rá. A ceruzaszoknyák csípőjére helyezett apró peplumok még mindig nem illenek bele a világomba, ahogy a nemzetközi trendbe igencsak passzoló, levágott felsőkkel párosított magas derekú szoknyák kombinációja sem. Ez azonban csupán személyes ízlés kérdése, mert azt így is megállapíthattam, hogy Dóra darabjainak kidolgozottsága és minősége nem hagy kétséget maga felől, illetve szintén dicséretre méltó, hogy ezekbe a kötelező darabokba is belevitte a márka sajátosságait.
A gyönyörű csipkeingek mellett az átlátszó betétek is tetszettek – kivéve, amikor már több volt a belátás, mint az anyag. Ahol viszont elégedetten dőlhettem hátra (ez egy igen gyenge megfogalmazás, hiszen konkrétan vigyorogni kezdtem és hatalmas megkönnyebbülést éreztem), az az átlátszó gallér volt, amit idén először az Honor kifutóján láthattam. Akkor egyből belezúgtam az igen divatos és egyben humoros megoldásba, így alig vártam, hogy nálunk megjelenik-e. Megjelent, és kell! [Bár vélhetően egyik sem lesz az enyém, még sokat fogok gyönyörködni a hangsúlyos gallérral és vállbetétekkel ellátott kis feketében, a már említett galléros kis csipkeruhában, s persze a könnyed, hát nélküli, kapucnis maxiruhában is, amely a tavaly nyári türkizkék-zöld kollekcióra kacsint vissza.) Kedves Dóra, ha ezt olvasod: szeretlek.
