Ígértem, hogy el fogok menni és megnézem. Elvégre kápolnáról fotó alapján nehéz véleményt nyilvánítani. Lehet szép, ha nem érzi ott az ember azt a bizonyos valamit. Mikor lelkes a lelke, feszíti ott belül. Arról nem beszélve, hogy Cseh Andris barátom megígérte, hogy személyesen visz körbe és régen láttam már a mosolygós fejét.
Magam is foglalkoztam már szakrális tervezéssel, négy kápolnám áll, és talán mondanom sem kell, ha valami igazán érdekel egy építészt, akkor ez az a téma. Mitől szakrális egy tér? Andrással pontosan két éve hagytunk félbe egy beszélgetést, nem igazán értettük egymást. Legalábbis én őt biztosan nem. Én a határozott, tudatosan teremtő, ’organikus’ vonalat képviseltem, ő a fegyelmezettet, az alázatosat. És hogy értsük a kettő közti szakadékot és a kérdés jelentőségét, ez az a vonal, ami a sokak által nem értett túlburjánzó formákat elválasztja a sokak által nem értett kockaformáktól. Nagy volt hát a tét. A Czigány Tamás, Papp Róbert és Cseh András által tervezett kápolna elkészült Pannonhalmán és a vele egy építészeti egységet alkotó, újonnan tervezett és felépült zarándokházakkal együtt megnyerte a honi építészeti Oscar-díjnak számító Média Építészeti Díj 2011. fődíját. Szóval látszólag nem nekem állt a zászló, tartottam kicsit az egésztől. Mert most vagy az van, hogy én nem értek hozzá, vagy mindenki más. És bizony, mindkettő kellemetlen.
Forrás: építészfórum, fotó: Czigány Tamás, Cseh András
Aztán ott ültünk egymással szemben, közöttünk az oltár. Először 90 fokos szöget bezárva ültünk le, ahol a helyemet először megtaláltam, pont az arcomba sütött egy kis napsugár. Jó volt, nagyon. Már úgy az egészet meglátni, ahogy megkérdőjelezhetetlenül a helyén áll. Aztán bemenni, körbesétálni és a végén leülni és végig érezni azt a bizsergést. De a párbeszédhez már szembe kellett fordulni egymással. Én elmondtam, hogy mit látok, mit gondolok, és Andris is elmondta. Éreztem, hogy szent a tér, de építészetileg nem állt össze a fejemben. Négyzetes az alaprajz, embert ölelő magasságig tömör gerendafal körülöttünk. Felette kilencosztatú, nyitott térrács, ha akarom, kupola, torony, mennyezet, fénynyílás. Eddig értettem. A jelenlétet segíti a melletted lévő térfal, és a mindenen túlit hozza a felülről jövő, valószerűtlenül tagolt fény…
De zavart, hogy oldalról kell bejönni, hogy nem teljesen ölel körül a fal, megszakad az egyik saroknál. És nem értettem azt sem, hogy kerül erre a centrális térre a nyeregtető. Az érkezés csigavonalban történik, a fejem felett meg hol emelkedik, hol süllyed a tér. Kis performance-szal próbáltam érzékeltetni, mi zavar. Belépek, a tető emelkedik, továbblépek, süllyed, jobbra fordulok, a tető marad ugyanúgy, vissza pedig fordítva ismétlődik az egész. Andris csak mosolygott, ült tovább, majd kimondta, hogy nem kell mindent érteni. Nem hogy nekem, annak sem, aki teremt. Meg kell állni egy ponton, hogy aztán be lehessen fogadni. Szereti ugyan, amiket én csinálok, de szerinte mindig továbbmegyek, mint amit én magam értek, és így nehéz a végeredménnyel mit kezdeni.
Ha határozott világképpel alkotunk, a vége biztosan megosztó lesz. Ha csak sejtetni engedünk, teret adunk a befogadónak is, hogy azt lásson benne, amit tud, szeret, akar. Szeretetbe öltözött kápolnát, vagy csak gerendát, semmi mást.
Forrás: építészfórum, fotó: Czigány Tamás, Cseh András
