Nem érzi magáénak egyik minisztérium sem a bérlakásokkal kapcsolatos kérdéseket: hiába szerettük volna megtudni, foglalkozik-e a témával bármelyik egységük, nem házon belül irányítottak tovább, hanem másik tárcához. Többek között arra voltunk kíváncsiak, egyáltalán mennyi bérlakás van Magyarországon, ebből mennyi jut a szociális alapon rászoruló családoknak.
A válaszok alapján úgy tűnik, még a lakáspolitikával leginkább foglalkozó Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) számára sem létezik más, mint az eszközkezelő és a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) – amelyek gyakorlatilag csak a bedőlt hiteleseknek és a vadonatúj otthonok vásárlóinak, illetve építőinek nyújtanak érdemi segítséget. A tárcának tippje sincs arra, hazánkban mennyi bérlakás van, és abból mennyi szociális, de nincsenek árakra vonatkozó adataik sem. Nem tudják, épült-e bérlakás az elmúlt években hazánkban, és ha véletlenül igen, mégis mennyi. A tárca amögé bújik, hogy a hagyományos szociális bérlakások rendszerét az önkormányzatok tartják fenn, erre nincs rálátásuk. Viszont amikor naivan azt gondoljuk, hogy a Belügyminisztériumnak, amely alá az önkormányzatok tartoznak, lehetnek adatai, csalódnunk kell: a tárca visszapasszolja a labdát az NGM-nek, annak ellenére, hogy a téma a fejlesztési tárca szerint is a belügyhöz tartozik.
Kérdéseinket a Miniszterelnökségnek is feltettük; ott meglepő módon nem a belügyi vagy a gazdasági tárcához irányítottak, hanem a Miniszterelnöki Kabinetirodához – amely viszont válaszra sem méltatott minket. A szociális ügyeket kezelő Emberi Erőforrások Minisztériuma szintén nem érezte magáénak azt a problémát, hogy sok család lassan már egyáltalán nem tudja megfizetni a piaci árazású bérlakásokat. Kívülállónak látszik az igazságügyi tárca is – nem reagált megkeresésünkre –, melyet a problémás lakástörvény miatt gondoltunk részben illetékesnek.
Azon valójában nem lepődtünk meg, hogy kérdéseinkre egyik tárca sem tudott vagy akart válaszolni, és hogy azt sem sikerült tisztázni, melyikük illetékes. Azt ugyanis a lakhatási szegénységgel foglalkozó Habitat for Humanity sem tudta kideríteni többéves munkával, melyik állami szerv lehet illetékes a kérdéskörben. A civil szervezet épp a múlt hónapban unta el a dolgot, és indított olyan kutatást, amelyben a bérlakásokat, azok árváltozásait vizsgálja. Komolyabb felmérést eddig a Központi Statisztikai Hivatal sem adott ki, a szervezet csak a jövő héten publikálja azt a kutatását, amelyben a hazai ingatlanállományt mérte fel.
Összeállításukból kiderülnek majd a lakásszektor fontos szerkezeti és működési jellemzői. Eddig ilyen adatok nem álltak rendelkezésre, az elmúlt évek lakáspolitikai döntései gyakorlatilag a tények ismerete nélkül születtek meg.
A fő baj az, hogy a legelesettebbek lakhatási problémáit az elmúlt években semmi nem enyhítette, az otthonvédelmi és otthonteremtési program is csak a devizahiteleseket segítette. Most a Nemzeti Eszközkezelő Zrt. hajthatja végre azt az intézkedést is, amely – ahogy a Nemzetgazdasági Minisztérium fogalmaz – a rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb állami szociálisbérlakás-programja, és amelynek keretében 35 ezer ingatlan kerülhet állami tulajdonba. A szám szépen alakul, lévén a szervezet idén június végéig 24 711 ingatlant vásárolt, összesen pedig már több mint 35 ezer olyan szándéknyilatkozat érkezett, amelyben a problémás hitelesek azt jelezték, beszállnának a programba. Ebből csak nagyságrendileg háromezret utasítottak vissza. A vásárlások várhatóan 2017 végéig meg is történnek, segítségükkel pedig 147 ezer ember élhet olcsó állami bérlakásban ahelyett, hogy bedőlt hitele miatt az utcára kerülne.
Ez eddig szépen hangzik, a rendszerrel a gond csak az, hogy tulajdonképpen egy adósmentő programot címkéztek föl bérlakásprogramnak. Pedig az utóbbi gyakorlatilag nem létezik: az eszközkezelős lakások többségükben nem ott vannak, ahol a munkalehetőségek, valamint kicsit sem segítenek azokon, akik korábban még lakáshitelt sem kaptak ahhoz, hogy saját otthonuk legyen. Nekik ma sincs esélyük szociális bérlakáshoz jutni, mert ilyenek nem épülnek; a csaknem 25 ezer eszközkezelős lakásból pedig csak 70 (!) került új bérlőhöz, további kilencnek az új lakójáról pedig mostanában döntenek.
A többit a korábbi hitelesek bérlik átlagosan havi 10 400 forintért. Az alacsony díj miatt nem meglepő, hogy ezeknek a bérlőknek a fizetési fegyelme lényegesen jobb, mint az önkormányzati bérlakásban lakóké: idén június végén csak kilenc százalékuknak volt elmaradása, de többségüknél ez is csupán 1-2 hónapos csúszást jelentett. Úgy tűnik tehát, hogy a bedőlt hitelesek egy része megismerhette a szociális bérlakás fogalmát, míg mindenki másnak csak ábránd az ilyesmi.
Ugyan az eszközkezelőnek van még száz olyan hajléka, amely üresen áll, de azok javarészt felújításra szorulnak, pályázni pedig ki tudja mikor lehet rájuk. De még ha lehetne, az emberek akkor sem volnának kisegítve velük, egyrészt mert számuk minimális, másrészt azt sem tudni, helyileg hol vannak. Ezek területi eloszlásáról az eszközkezelő információt sem tud adni, az adatok csak az összes ingatlanra vonatkozóan állnak rendelkezésre – az összkép pedig finoman szólva nem optimális. Például Nyugat-Magyarországon, ahol már nagyítóval sem lehet munkaerőt találni, az alkalmazottakat pedig tárt karokkal várnák, alig van eszközkezelős lakás: Győr-Moson-Sopronban még az ötszázat sem éri el a számuk, Vas megyében pedig még 350-nel sem rendelkeznek. Ezzel szemben Borsod-Abaúj-Zemplénben csaknem 2600 ingatlanra tett szert az állami szervezet, és Szabolcs-Szatmárban is van 2500 körüli ingatlanja. A fővárosban, ahol irreálisan kevés a szociális bérlemény, csak kevesebb mint 1700 lakást tudtak megvásárolni.
Azaz 95 milliárd forintból sikerült megkaparintani 25 ezer olyan lakást, amelynek környékén nem feltétlenül van munkalehetőség. (Tény, a főváros környékén és a nyugati országrészben drágábbak a lakások, mint a keleti végeken.) Az adatokból ráadásul az is látszik, hogy ezek az otthonok nemcsak megyei, hanem településszerkezeti szempontból sem ott vannak, ahol a munkalehetőségek: ha a teljes bontást nézzük, akkor az ingatlanoknak csak 6,5 százaléka található Budapesten, 1,7 százaléka a fővárosi agglomerációban, 15,8 százaléka megyei jogú városban, 39,5 százaléka vidéki városban, 36,5 százaléka pedig községben van.
Több mint 70 százalékuk ráadásul családi ház, és bár korszerűségükről nincsenek adatok, értékük alapján sejthető: eléggé energiapazarlók, így fenntartásuk nem éppen olcsó. Az persze jó, hogy az egykori adósok elvileg visszavásárolhatják elvesztett otthonukat, de ezzel a lehetőséggel idén június végéig csak 94 család tudott élni, további 37 lakás sorsa pedig még kérdéses. Másfelől ez a megoldás is csak az egykori tulajdonosoknak lehet kedvező, azokat a tömegeket aligha vigasztalja, akik még a legolcsóbb bérlakásokat sem tudják megfizetni, vásárlásra pedig esélyük sincs.
