A történelem ismétli önmagát, tartja a mondás: Egyiptomban a jelek szerint úgy fest, hogy néhányan nagyon nem szeretnék, ha a politika tenné ugyanezt. A piramisok országa ugyanis elnököt választott, és a második fordulóba szoros eredménnyel becsúszott Hoszni Mubarak, az arab tavasz második megbuktatott vezérének utolsó miniszterelnöke, Ahmad Safík is. Mikor ezt bejelentette az állami média, felgyújtották Safik kampányirodáját, ahonnan plakátokat és számítógépeket vittek el, majd – ahogy Mubarak idején – ismét ezrek töltötték meg a Tahrír teret. A BBC helyszíni tudósítója azt írja: sokan provokátorokat sejtenek a háttérben, és hogy ennek a támadásnak Safik lehet a legnagyobb nyertese. Különösen úgy, hogy a demonstrálók jó része nemcsak Safik ellen protestál, hanem az őt megelőző iszlamista Mohamed Murzi ellen is.
Tény: a második forduló kiharcolása annak fényében különösen szép teljesítmény az exkormányfőtől, hogy egy ideig úgy tűnt, el sem indulhat a voksoláson. A jelentős iszlamista többséggel bíró egyiptomi parlament ugyanis hozott egy olyan törvényt, amelynek értelmében nem vehet részt a közéletben olyan személy, aki jelentős politikai tisztséget töltött be Mubarak országlása idején. Igen ám, csakhogy így kizáródott például az Muzulmán Testvériség egyik jelöltje, és a nagy népszerűségnek örvendő egykori titkosszolgálati vezető is. Safik azonban – lusztráció ide vagy oda – mégis indulhatott, fellebbezését a választási bizottság indoklás nélkül elfogadta.
Hintakampány
Adott ugyanakkor a kérdés: ki és miért szavazott ilyen előzmények után egy olyan jelöltre, aki egy euforikus állapotban megdöntött rendszer utolsó miniszterelnöke volt? Safiknak úgy látszik, bejött az a hídszerep, az a kettősség, amit felépített a kampányában. Katonai előéletével (állítja, hogy két gépet lelőtt az Izrael ellen vívott háborúban) a folytonosságot és rendpártiságát kívánja hangsúlyozni – utóbbi azért fontos, mert Irak káosza a létező világok legeslegrosszabbika az arab világban, ráadásul sokan az itt élők közül ezt tartják a demokráciának, ezért inkább nem is kérnek belőle. De Mubarakhoz képest az exkormányfő egy jóval kevésbé harsány személyiség, akihez fejlesztések és a nagyvállalkozóknak kedvező gazdaságpolitika köthető. A távirati iroda háttérelemzése pedig rávilágít arra is, hogy valószínűleg elnyerte a kopt keresztény közösség bizalmát is. Ők az előző rendszerben is kiváltságos helyzetben voltak, még az egyre szegényedő Egyiptomban is a gerincét adták a tehetőseknek: aligha csoda, hogy bűnbakok lettek egy olyan országban, ahol éhséglázadásból indult ki a diktátor elzavarása. Annak a diktátornak, akinek a sorsáról az elnökválasztási kampány második fordulójának kampányában döntenek. Az ügyészség pedig ígérete szerint halálos ítéletet kér majd Mubarakra.
A szegények szegények maradtak
De nem csak Safik ügyes hintakampánya segítette hozzá a politikust a szavazatok 23 százalékához, hanem a voksok 24 százalékát megszerző Mohammed Murzit jelölő Muzulmán Testvériség kudarcos politizálása is. Az MTI-nek Basír Abdel Fatah kairói politológus mutatott rá arra, hogy a korábban adományosztással és szociális tevékenységgel népszerűséget szerző iszlamisták mára hataloméhes politikusokká váltak, akik még arra sem képesek, hogy megfékezzék a sorozatos zavargásokat. Mindezek fényében nem nehéz belőni a választói által „dr. Mohamednek” nevezett elnökjelölt táborát: ők a peremkerület szegényei, akiknek az életük nem lett jobb, hiába támogatták az országgyűlési választásokkor a testvériséget. Ráadásul szoros szálak fűzik a Hamászhoz, amelynek kapcsán Maróth Miklós, az MTA alelnöke így nyilatkozott egy korábbi, lapunknak adott interjúban. „A Nyugat és az Egyesült Államok szabad és valóban demokratikus választásokat követel. Ha ez megvalósul, akkor az történik majd, mint néhány éve Palesztinában, amikor is megválasztották a Muzulmán Testvériséget, csak ott épp Hamásznak hívják a szervezetet. (...) Ezek után pedig ne lepődjünk majd meg, ha pont azok fogják elsők között elutasítani a választás győztesét, akik erőltették a demokráciát.”
